„A nemzet nyelvében élt, igen, de a nemzet a hasában is élt,…” A 126 éve született Márai Sándor naplóiban gyakran foglalkozott étkezéssel és gasztronómiával, míg szépirodalmi műveiben alig tett említést az asztali élvezetekről.
Bár műveiben ritkábban esik szó az asztal örömeiről, azért például a Szindbád hazamegy című regényében Krúdynak hála, szinta kötelező volt ki- és belépni a gasztronómia világába. Így biztosan állíthatjuk, hogy a világ számos konyhájában, éttermében és kávézójában megfordult Márai szerette az egyszerűbb kassai és a magyar konyhát, a sülthúst, sülthalat, a savanyúkáposztát a felesége, Lola híressé vált Gundel-Márai palacsintáját és persze a jó bort. Mindezt ma már azt mondanánk: prémium minőségben.
„Szindbád ebédelt, s a marosvásárhelyi „Édes Lyuk” emléke jelent meg lelki szemei előtt, ahol olyan jóízúen sül és serceg a flekkenhús, hogy ebéd után is kedve támad az arrajárónak lenyelni néhány soványabb darabkát a ritka sültből, természetesen csak a hozzávaló savanyúkáposzta kíséretében. Ebédelt, s eszébe jutott egy holdas este Badacsonyban, a „Hableány” tornácán, amikor az élemedett korú pincérnő oly áhítatosan hozott elő a konyhából egy roston sült süllőt citrommal és újburgonyával, mintha valóban egy testet öltött sellő állott volna be konyhalánynak erre az estére a vendéglő konyhájába, hogy szűzleányillatú süllővel kedveskedjék a magános és merengő utasnak.”
Nyáry Krisztián Így ettek ők – Magyar írók és ételeik című kötetében így ír:
Márai naplóiban írt gasztronómiai témákról, fikciós írásaiban alig említette a terített asztal örömeit. A nagy kivétel a Szindbád hazamegy című Krúdy-parafrázis, amikor elődje előtt tisztelegve, az ő bőrébe bújva elmondta azt is, amit az ízek és a konyhai hagyományok jelentőségéről gondolt. „A nemzet nyelvében élt, igen, s nem volt senki a hazában, aki mélyebb hittel, igazibb áhítattal vallotta és hitte ezt, mint Szindbád, a magyar szavak mágiájának tudója és hívője; de a nemzet a hasában is élt, s nem kellett lebecsülni ezt a másik, anyagiasabb kultúrát sem, mely vidéki főzőasszonyok ibrikjeiben rotyogott, pesti szakácsok tepsijeiben kelt varázslatos életre egy-egy sertéspörkölt, halpaprikás vagy vargabéles alakjában” – írja Márai a Szindbád hazamegyben. A haza, amely a költők és írók szavaiban vagy a tudósok műveiben élt, vagy ott volt „Erdély, a Hortobágy, a Balaton és a Tátra tájainak derengésében, de legalább úgy élt ebben a szóban is: »bográcsgulyás« – s csak az ostobák, nagyképűek és siketek nem értették ezt. Márai Sándor, aki ifjúkora utazásai és kényszerű emigrációja idején végigette a világ legfontosabb konyháit, kipróbálta a legjobb párizsi, berlini, római és New York-i szakácsok és távoli falvak fogadósainak különleges fogásait, valójában ezekre a békebeli magyar ízekre vágyott egész életében.
Ennek az áhított világnak az origója kassai gyermekkora családi éléskamrája volt. Édesanyja élelmiszerek óriási készletei felett uralkodott, „mintha ostromlott várat szereltek volna fel liszttel és zsírral. A befőttek malomkeréknyi sajtok mellett sorakoztak a polcokon, a kampókon tekintélyes szalonnák és kolbászok lógtak, a hordókban savanyú káposzta várakozott. A módos polgárcsalád a konyhában is kerülte a pazarlást, de nem sajnálta magától a jó ételeket sem: „A szakácsné hét személyre főzött minden délben, mikor anyám mindössze száz korona »kosztpénzt« kapott egy hónapra. (…)
Bőséges, zsíros, magyar konyhát vitt anyám, s hét ember tápláléka kifutotta a száz koronából. Friss húsétel naponta kétszer is került az asztala, mert a családapa nem tűrte el a felmelegített déli maradékokat a vacsoránál..”
„Már a reggeli úgy festett, mint valami családi ünnepség, névnap, vagy lakodalom. Apám frissen beretválva, enyhe kölnivízi és brillantin-szagot árasztva érkezett a fürdőszobából a körülményesen megterített reggeliző asztalhoz” – emlékezett Márai az Egy polgár vallomásaiban. – (…) A gyerekek kávét reggeliztek vajas zsömlével, s télen rántott levest; ám az apai reggelinek szemlélete kárpótolt mindenért s felemelő érzésekkel töltött el. Oly méltóságosan, fínoman reggelizett apám. (…) Illatos, aranybarna teát ivott, sok rummal, sonkát és lágy tojást evett hozzá, mézet és magyar vajat, (…) a kenyeret külön pirították neki.” Az író azt is felidézte, hogy apja sokat háborúskodott feleségével, aki takarékossági szempontból néha dán vajat vásárolt. „Mikor apám meggyanította ezt az ármányt, felkelt a reggeliző asztaltól, s a »dán vajat« a klozetbe dobta!
