Ki gondolná, hogy az első életmentő étel egy leves volt, vagy azt hogy az első perec is sorsfordító volt, ugyanis megmentette feltalálójának életét? Idősebb Dumas sorsa is megfordult, miután rájött: konyhájában főzés közben könnyebben jön az ihlet.
Egy-egy étel elkészítése, felszolgálása vagy fogyasztása néha megváltoztathatja – olykor akár meg is mentheti – valakinek az életét. Némely ennivaló karrierformáló ereje éppoly figyelemreméltó érdekesség, mint egy-egy pórias étek világkarrierje.
Az első életmentő étel egy leves volt. A Menesz nevű rabszolga főzte az időszámításunk előtti harmadik évezredben, az ókori Egyiptomban. Ellopta a fáraó egyik tyúkját, megfőzte, de megenni már nem tudta: elfogták, bilincsbe verték és a levessel együtt az uralkodó elé hurcolták. Meg is büntették volna, ha a fáraó a fazékból áradó illatot megérezve, azt nem mondja: „kóstoljuk meg”. Ezek után a bűnöst konyhafőnökké nevezte ki.
„Habent sua fata libelli” (a könyveknek megvan a maguk sorsa) tartotta a római közmondás. Az Örök Városnak sokáig be kellett érnie ezzel a bölcsességgel, mert azt az ételt – az olasz pizzát -, amelynek, mint látni fogjuk, szintén megvan a maga sorsa, évszázadokig hírből sem ismerték. A mostanság a földkerekség legnépszerűbb gyorsételének számító kerek tésztaétel a nápolyi halászok „szegénylepénye” volt. Itália más tájain azért nem ismerték, mert a fekete bivaly, melynek tejéből a mozzarella sajt készül – márpedig ez a hozzávaló a pizza napoletana titka – egyedül Nápoly környékén volt honos Itáliában. Ennek ellenére a pizza – igaz, már nem a nápolyi – ma a világ legnépszerűbb és legelterjedtebb gyorsétele. Karrierje hasonlatos a hamburgeréhez. Amerikában először 1892-ben Ohio piacán német kivándorlók árusították a Hamburgból való falatot, azaz hamburgit. Ma már minden kontinensen tudják, hogy a divatos éhségcsillapító: elkészítése, tömeges gyártása egyszerű, fogyasztása úgyszintén: nem kell bajlódni szálkákkal, csontokkal, jószerivel rágni sem kell, evőeszköz-használatot nem igényel, gyorsan bekapható.
Az első perec is sorsfordító volt, ugyanis megmentette feltalálójának életét. Sváb ember volt az illető, Friedernek hívták. A sváb havasok szélén fekvő kis faluban, Altenrietben élt pék büszke is volt rá, hogy a neuenrieti gróf vele készíttette a fehér kenyerét. Egyszer szörnyű éhínség sújtotta a városkát és környékét. Az évekig tartó szárazság során kimerültek a takarmánykészletek, és újabb termésre sem lehetett számítani. Frieder sem tudta már, honnan szerezzen be lisztet, hogy legalább a családját eltarthassa. Végül cselhez folyamodott: a gróf kenyeréhez használt lisztet mésszel pótolta ki. A gróf gyanút fogott, és elküldte az őrségét a pékhez, aki inkább színt vallott, mivel félt a kínzástól. Láncra verve elhurcolták, és a vártömlöcbe vetették. Ott halt volna meg, ha a helybeli öregek tanácsa kegyelmet nem kér péküknek. A gróf úgy döntött, ad még egy esélyt Friedernek, de csak egy feltétellel: süssön neki olyan kalácsot, melyen háromszor süt át a nap. Nem könnyű feladat, még egy ravasz svábnak sem.
Emberünk egy tésztatekercset olyan alakúra formált, hogy három nyílás maradjon rajta. Amint a gróf megpillantotta a remekművet – ez volt az első perec -, elnevette magát, és szabadon engedte a péket.
„Jól főzni csak olyanok részére lehet, akiket szeret az ember. Gasztronómia barátság nélkül – elképzelhetetlen” – vallotta idősebb Alexandre Dumas, a nagy ínyenc író, aki nemcsak enni szeretett, de kiváló szakácskönyvvel is megörvendeztette olvasóit. Bizony, idősebb Dumas gazdag irodalmi tevékenysége (több mint 500 kötete olvasható) mellett jeles szakács, kitűnő konyhaművész is volt. 1873-ban megjelentetett egy konyhai nagyszótárt, amelyről a Cultura.hu oldalán is többször írtunk már. Ez a kötet szakácskönyv, anekdotagyűjtemény is és gasztronómiai világtörténelem egyben. A feljegyzések szerint az író konyhájában többször állt főzőkanállal dolgozva a tűzhely mellett.
A leghíresebb magyar torta – ugye, máris kitalálták – a dobos, egy szakács sorsát fordította jobbra. A névadó, Dobos C. József ínyesmester soha nem volt cukrász – szakácsként, csemegekereskedőként és ételkreátorként alkotott nagyot -, hírnevét mégis egy torta alapozta meg, amely (dobostortává köznevesülve) azóta is az ő nevét viseli. Az 1884-ben megalkotott gasztronómiai műremekbe a beletöltött vajkrémet – bármily hihetetlenül hangzik is – szintén ő találta ki, addig ugyanis a cukrászok nem ismerték ezt a típusú tölteléket.
„A századelő jeles színésze magas, nehéztestű ember volt” – rajzolta meg a híres és finom Újházi-leves kitalálójának, Újházi Ede színművésznek portréját az egykori jeles író és konferanszié, Nagy Endre. A szak leginkább jeles szerepeiről emlegeti. A nagyközönség a róla elnevezett levessel találkozik vendéglők étlapjain, szakácskönyvekben egyaránt. Számos anekdota kering róla, akiről annak idején még fröccsöt is elneveztek. Azt azonban már kevesen tudják Újháziról, hogy pincérek és szakácsok meghitt barátjaként legalább olyan otthonosan mozgott a korabeli vendéglátóhelyek konyháiban, mint a színpadokon.
“Nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe – folytatja Nagy Endre a mesélést –, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főniük, amíg belemálltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált. Egy ilyen tányér leves a beteget talpra állítja, s az egészségest viruló ifjúvá teszi.”
Az édesanyja révén magyar származású Paul Newman – öt Arany Glóbusszal, két Oscar-díjjal és az összes lehetséges kritikusi díjjal, valamint autós gyorsasági futamokról elhozott trófeákkal – többet keresett Newman’s Own névre hallgató mártásával, mint filmjeivel. Hollywood bálványa 1982 óta gyártott és forgalmaz élelmiszereket. A filmsztár nevével és arcmásával forgalmazott dresszing, a Newman’s Best salátaöntet sokmilliós bevételének jó részét jótékony célra fordítják ma is, így ezek a sorsfordító ételek ezrek életkörülményeinek javításához járulnak hozzá.
Newmann fiatalabb hollywoodi pályatársa, Jean-Claude Van Damme pincérként kezdte az álmok filmvárosában, s egy neves producernek felszolgált levesnek köszönheti karrierjét. Ismerősen csengett neki a vendég neve. Az asztalhoz érve bemutatta azóta híressé vált rúgását, lábfeje a jeles vendég orrától egy hajszálnyira állt meg. De a levesestányér meg sem rezdült a pincér kezében, nemhogy a tartalma kilötyögött volna. A társaság felfigyelt a mutatványra, s másnapra már az egyik hollywoodi filmstúdióba kérették a sportos pincért. A többit már tudjuk a filmtörténetből.
