A modern világ hét csodájának egyike, a Tádzs Mahal építése valójában egy ipari projekt volt, viszont még az iparosodás előtti korból. Egy monumentális remekmű, amelyet évente több millióan keresnek fel, turisztikai jelentőségét mégis India történelmének egyik legnagyobb szerelme adja.
Egy forgatóstáb nemrégiben a márvány mögé tekintett, hogy feltárja az ötletes építészeti megoldásokat, miközben megidézi az örökkévalóságnak szánt szerelmet is.
Évente közel 7 millióan zarándokolnak el a Tádzs Mahalhoz, a modern világ hét csodájának egyikéhez. A legendás mauzóleumot a XVII. században, mindössze 18 év alatt építtette Sáh Dzsahán, a Mogul Birodalom akkori uralkodója. Fiatalon elhunyt felesége, Mumtáz Mahal emlékére állíttatta fel ezt a monumentális palotát, hogy így örökítse meg szerelmüket, az uralkodónő szépségét és életét.
A közel 73 méter magas, 25 ezer tonnás épület az évszázadok során a szerelem szimbólumává vált, amit a 80-as években az UNESCO is felvett a világörökségi listájára. De hogy sikerült ilyen gyorsan felépíteni, méghozzá egy folyó instabil partján? Milyen építészeti titkokat rejtenek a jól ismert motívumok? És miért nem készült el soha a mauzóleum fekete párja? Ezekre a kérdésekre keresett választ az Ősi szuperszerkezetek: Tádzs Mahal című dokumentumfilm forgatóstábja, megidézve az örökkévalóságnak szánt szerelmet. Az alkotást hazánkban a Viasat History történelmi csatorna sugározta.
Egy csoda kulisszái mögött
Kívülről a Tádzs Mahal azt a látszatot kelti, mintha a mauzóleumot teljes egészében fehérmárványból építették volna, de az igazság az, hogy a 400 km-ről odahordott fehérmárvány csak a külső: az épület nagyja helyi terméskőből és agyagból öntött téglákból készült, amit aztán bevontak 20-25cm vastag márvánnyal. Mivel közel 20 000 munkással és helyben gyártott téglákkal dolgozhattak, a munka alaposan felgyorsulhatott.
Úgy tűnhet, hogy a síremlék 18 méter átmérőjű kupolája egyetlen egybefüggő építmény, pedig valójában két egymásra épített kupolából áll, egy belsőből és egy külsőből. A belső, kisebb kupolát nem csak egyszerűbb volt megépíteni, de aztán ez lett az alapja a nagyobb, impozánsabb külső kupolának – ez a forradalmi elgondolás pedig szintén rendesen felpörgette az építkezést, no meg az épület külső paramétereit is megnövelte: a belső dóm belmagassága 35 m, a külsőé pedig 38 m, ennek köszönhetően kívülről a Tádzs Mahal jóval grandiózusabb látványt nyújt, mint belülről.
A legendák szerint Sáh Dzsahánnak az volt a terve, hogy a Jamuna folyó túlsó partjára felhúzza a mauzóleum feketemárvány-borítású párját, amiben majd őt helyezik örök nyugvóra, de mivel a fia a halála előtt 8 évvel bebörtönözte őt, erre már nem maradt ideje.
Az örök szerelem szimbóluma
A Tádzs Mahal pompázatos építmény, turisztikai jelentőségét mégis az indiai történelem egyik legnagyobb románcának köszönheti. A későbbi Sáh még csak 14 éves volt, amikor egy bazárban sétálva meglátta a 15 éves, selymet áruló Banu Bégumot. Azonnal egymásba szerettek, és ugyan Banu lett a herceg harmadik felesége, mégis ő volt a kedvence: Mumtáz Mahalnak, azaz „a palota ékkövének” nevezte. Az uralkodónő, akit erényesnek és legendás szépségűnek írtak le, nagyon szerette férjét, még a hadjárataira is elkísérte őt. Az egyik ilyen során, mindössze 38 évesen érte a halál, 14. gyermekük születésekor.
A történetek szerint a halálos ágyán a nő megígértette a férjével, hogy soha nem nősül újra, és hogy örök emléket állít neki. Mumtáz halálát követően Sáh Dzsahán vigasztalhatatlan volt, egy évre magányba vonult, és amikor visszatért, nekiállt eleget tenni ígéretének.
A Tádzs Mahal építése elvitte a kincstár javainak nagy részét, a munkálatokat egy helyi és egy olasz építész vezényelte le, sokezer munkás mellett ezer elefánt bevonásával. Sáh az örökkévalóságnak szánta a mauzóleumot, ezért különösen nagy hangsúlyt fektettek a betonaljzat megszilárdítására és arra, hogy a szerkezet földrengésbiztos legyen. A mérnökök munkáját dicséri, hogy az eredmény a mai napig teljes pompájában látható.
