Dél-Tirol hegyvonulatát fehér hólepel tarkítja, mintha kinevetné a napsütötte világot, és fityiszt mutatna neki: igen, itt szívvel díszített a táj. A nap képét ma Dsida Jenő verse kíséri.
Dsida Jenő: Istenem, ki járt itt?
Jövök szívemmel a havas hegyekből. A görbe hold zöld-sárga sugara befényli halk, magányos házamat. S előtte, íme, titkos lábnyomok.
Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban, de a meszelt fal ünnepi fehér, de a küszöb nedves-tisztára súrolt és furcsán csillog a kopott kilincs.
Meleg fogad és hervadó virágszag. Fakó arcképek tört szemén mosoly. A tűz dalolva és kacagva pattog a kandallón. Ki rakhatott tüzet?
Új olaj serceg lámpásom begyében, ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat s nini, öreg párnám is duzzadó és habfehér. Ágyat ki vethetett?
Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék elhintett szirmok közt derengenek, halványan, mint a félszeg, kedves álmok, amiket elfelejtünk hajnalig.
Különben senki. Zöld hold száll az égen, befényli halk, magányos lelkemet. És én tünődve ülök ágyamon: Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?
(Dsida Jenő: Istenem, ki járt itt? c. verse a MEK-en olvasható) (Fotó: Pál Melinda)
