Az ötlet, egy gőzüzemű vasúti pálya kialakítása a hegyoldalon, Széchenyi István fiától, Ödöntől származik. 30 éve 1986. június 4-én felavatták az újjáépített Budavári Siklót, egy nappal később, június 5-én üzembe is helyezték.
A budavári sikló tervének híre már 1867-ben szárnyra kapott. Az emberek esőben, hóban, sárban jártak fel a Várba, hiszen akkoriban sok hivatal ott székelt. A fiáker Pestről 1,50 krajcárért, a Lánchídtól pedig 0,80-ért vállalta a fuvart. Az ötlet, egy gőzüzemű vasúti pálya kialakítása a hegyoldalon, Széchenyi István fiától, Ödöntől származik, aki párizsi útja során ismerkedett meg az Eiffel-torony gőzhajtású felvonójával.
1868 márciusában a helyszínre érkezett a királyi vegyes bizottság: a szakértők kijelölték a pálya helyét, elfogadták Széchenyi Ödön 180 ezer forintos kalkulációját, majd kiadták az építési engedélyt. A helyszín erődítményi terület volt 1875-ig, ezért a bérbeadás feltételéül kikötötték, hogy ha katonailag szükséges, a szerkezetet kártérítés nélkül el kell bontani. A sikló engedélyezési terveit eredetileg Juraszek Ödön készítette el, magát az építkezést Wohlfarth Henrik vezető mérnök irányította, aki számos ponton módosította a terveket.
A munkálatok mindössze másfél évig tartottak. A ferde pálya miatt a kocsik három, lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő fülkével készültek a bécsi Spiering gyárban. Ez a megoldás akkoriban a világon egyedülállónak számított, egyben a sikló műszaki nevezetessége volt. A Várhegy lábánál egy 30 lóerős gőzgép volt, amely egy kilenc láb átmérőjű hengert hajtott meg, a drótkötél erre volt feltekerve. Gyakorlatilag a gőzgép csak rásegített a felvonáshoz, ugyanis a két kocsi egymást húzta. A gépezetet Schulz Tódor bécsi gyárából hozatták, míg a kazánt az Első Magyar Gépgyár szállította. Átadásakor első osztályon 6, másodosztályon 4 krajcár volt a jegy ára, hússzor olcsóbb, mint a bérkocsi.
Az újdonságnak számító sikló egyből népszerű lett, alig néhány év múltával másfél millió utast szállított évente. Az új közlekedési eszköz akkora sikert aratott, hogy csakhamar újabb pályákat terveztek: a Döbrentei tértől a gellérthegyi Citadelláig, valamint a Tabán és a Svábhegy között; az 1890-es években mindkettőre kiadták az építési engedélyt, de napjainkig sem valósultak meg.
Az egykori gőzsikló hibátlanul üzemelt, 75 éves működése során csupán egyetlen baleset történt. 1869 júniusában az üzemzárás utolsó menetét a fűtő vezette, és az egyoldalúan terhelt kocsit nem tudta idejében lefékezni. 1932-ben a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Rt., a BKV elődje vette át. A sikló pályája a háború alatt bombatalálatot kapott, de csak az egyik kocsi ment tönkre, a kazán és a gőzgép épen maradtak. Mégsem állították helyre, sőt 1948-49-ben a megmaradt berendezéseket elbontották.
Napjaink műszakilag korszerűsített siklóját 1986. június 5-én adták át a forgalomnak. A kocsikat 54 kilowattos egyenáramú villanymotor hajtja, az indítást, leállítást automatizálták. A felső állomásra került a vonóberendezés és annak csaknem 3 méter átmérőjű hajtótárcsája. A balesetek kiküszöbölésére automatikus biztonsági berendezés létesült, amely beavatkozik, ha a rendszer túllépi a megengedett sebességet. A kocsit húzó drótkötél régebben komoly ellensúlyt emelt fel, amely kötélszakadás esetén leesett, és kitolta a kocsik oldalán lévő megfogó karmokat, ezek a pálya két oldalán lévő gerendákba kapaszkodtak. A kötél elvágásával végzett kísérlet során a kocsi 0,53 m fékút után megállt. Ma a drótkötél rugót húz fel, szakadás esetén a síneket oldalról körülvevő fékpofák állítják meg a kocsit.
A sikló pályája jóformán megegyezik a korábbival: hossza 101 méter, a magasságkülönbség 50,5 méter, hajlásszöge 30 fokos; a vágány normál nyomtávú, amelyet korszerű, ragasztott technológiával fektettek le. Újbóli megnyitásakor csaknem 825 ezren utaztak rajta fél év alatt. A sikló jelenleg a BKV Zrt.-hez tartozik, egy menetjegy 1200 forintba, a retúrjegy 1800 forintba kerül.
