„Köröttem csend – és temető. / Csak néha suttog valami,” Dsida Jenő nem egy verse szól a temető meghitt hangulatáról. Ő maga Kolozsvár ősi temetőjében nyugszik, ott ahol az erdélyi és magyar történelem és kultúra halhatatlan alakjai találtak örök pihenőre.
„A november elsejei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott Halottak napját pedig 998 óta tartja meg az Egyház. Az utóbbi ünnep főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket.” (Supka Géza: A halottak hónapja)
Több évszázadot is megélt már Kolozsvár ősi temetője. Az 1585. évi nagy pestisjárvány idején Kolozsvár elhunyt lakóit már nem tudták a város falain belül eltemetni. Ekkor nyitották meg a Tordai-kapu közelében a házsongárdi temetőt. A patinás síremlékek szomszédságában, az öreg fák és bokrok árnyékában évről évre diákok népes serege készült a nyári vizsgákra, mivel a kolozsvári diákotthon ablakából rá lehetett látni a házsongárdi domboldalra. Az ősi sírkert a leendő magyar irodalomtanárok számára szinte nyitott „képeskönyvnek” számított. Ott lelt végső nyugalmat Misztótfalusi Kis Miklós, akinek egykori nyomdája Mátyás király szülőházának tőszomszédságában állt.
A házsongárdi temető őrzi a Hollandiában végzett, ámde ottani feleségével is hűségesen hazatért és a közeli Farkas-utcai iskolában tanítói állást vállalt Apáczai Csere János, a neves pedagógus porait. A sor hosszasan folytatható, hiszen a protestáns zsoltárokat zengzetes magyar nyelvre fordító Szenczi Molnár Albert, vagy az orvos és nyelvész Gyarmathi Sámuel, a történelmi regényeket író Jósika Miklós báró sírja éppúgy itt fekszik, mint az utazó székely Bölöni Farkas Sándor és a népköltési „vadvirágokat” gyűjtő Kriza János végső szállása.
A szinte mindmáig kényszerűen belterjes transzszilvániai művelődéstörténet sokoldalú alakjai közül a polihisztor Brassai Sámuel, a grófi rangsorból a tudós-politikus-mecénás Mikó Imre, illetve az orientalista Kuun Géza neve sem maradhat ki még a hézagos felsorolásból sem. A főtéri gótikus Szent Mihály templom átellenében, Bánffy Miklós gróf hatvanas években restaurált műemlékpalotájában szépművészeti múzeum működik jelenleg, Kós Károly pedig ugyanazon a soron, a sarokház emeletén lakott haláláig. Reményik Sándort sem szabad elfeledni, Dsida Jenő kriptáját pedig már a bejárat fölé vésett alkalmi verssorok miatt sem: „Megtettem mindent, amit megtehettem / Kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / Felejtsd el arcom romló földi mását „
Az élő múlt erős kisugárzása nem véletlenül sértette a Ceuasescu-diktatúra akkori korifeusait, így aztán rendeletileg tiltották be az egyetemi hallgatóknak a patinás temető látogatását, perverz módon kegyeleti okokra hivatkozva. Ennek viszont később homlokegyenest ellent mondott az országos falurombolási akciók sorában a régi temetők felforgatása, amely részben Házsongárdot sem kímélteg, lealábbis a korábban magyar sírhelyek újbóli román betelepítésével. Közben az idő kíméletlen vasfoga is megtette a hatását, a rendszerváltás után pedig a hatósági nemtörődömség vagy a pénzhiány játszott negatív szerepet.
A Házsongárd-i temetőben a legrégebbi sírfelirat 1514-ből való, ezzel a sírfelirattal:
„IT FEKSZIK VALAZTOGERGÖLY LEANIA BORBARA AZONY ÖTÖVÖS
ANTALNÉHOLT MEG NAG: BOLDOG AZONY NAPYAN. 1514.”
.jpg)
Így aztán nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos a legrégebbi, magyar vonatkozású síremlékek megmentése az enyészettől az utókor számára. A budapesti Hungaria Nostra Alapítvány és a Házsongárd Alapítvány támogatásával néhány évvel ezelőtt sikerült pár síremléket rendbehozni.
A részben földbe süllyedt, XVII.-XVIII. századi kőkoporsók közül ötöt hoztak felszínre, új alapokra helyezték őket és restaurálták őket. Ezek közül legérdekesebb a híres református papi dinasztia – a Szathmári Pap família – három tagjának tumbája. Ebből a kolozsvári családból való Szathmári Pap Károly festőművész, aki az első román király udvari festője lett Bukarestben, halála után pedig román menye letagadta apósa magyar származását és balázsfalvi ortodox román püspököktől eredeztette. Akvarelljeit Bukarestben a szépművészeti múzeum őrzi és tárja az érdeklődők elé állandó anyagában, Carol Pop de Satmari néven, a 19. századi román piktúra szerves részének tartva történeti portréit éppúgy, mint balkáni tájait vagy népélet-képeit.
