„Hová mennék, ha tudnék menni, mi lennék, ha tudnék lenni, mit mondanék, ha volna hangom, ki mondja ezt, mondván, hogy én?” A nyüzsgő Párizsban talált otthonra a 110 éve született magányt kedvelő Samuel Beckett Nobel-díjas költő, író.
Samuel Beckett 1906. április 13-án (pénteken) született. Dublini középosztálybeli protestáns családból származott, apja építési ellenőr, anyja ápolónő volt. 14 éves korától a dublini Trinity College-ban tanult, ott, ahol annak idején Oscar Wilde is. Csendes, zárkózott gyermek volt, ahogy egyszer gyermekkorára visszatekintve megjegyezte: csekély tehetsége volt a boldogsághoz. A magányos gyerekből magányos fiatalember lett, aki néha annyira lehangolt volt, hogy naphosszat csak feküdt az ágyában, s akit csak sok idő és megfelelő mennyiségű ital segítségével lehetett hosszabb társalgásra rávenni. A nők mindezek ellenére kedvelték, ám ő nem akarta senkivel megosztani magányát.
1928-ban Párizsba ment és angol lektor lett az École Normale Supérieure-ön. Nem sokkal megérkezése után közös ismerősük bemutatta James Joyce-nak, akinek hamarosan a tanítványa és barátja lett. 1929-ben esszét írt Joyce-ról, amelyben megvédte őt a közérthetőséget követelő közönség támadásától. 1930-tól a dublini Trinity College francia lektoraként működött, s megnyerte első irodalmi díját – 10 fontot – Poroszkóh című művéért, amelyen Descartes filozófiájának hatása érződött. 1931-ben írt Proust-esszéjében már körvonalazódott világképe, amely szerint az életben a szenvedés és az unalom időszakai váltakoznak. Ugyanebben az évben feladta állását a főiskolán, s megkezdte vándorlását. Útja Írországon, Franciaországon, Anglián és Németországon át vezetett, s ezalatt verseket és történeteket írt, s alkalmi munkákat vállalt, hogy megéljen. Utazásain számos csavargóval, vándorral találkozott, későbbi írásainak legmarkánsabb figuráit ezekből az alakokból keltette életre.
Ahol Samuel Beckett kávézott
1937 októberében ismét Párizsban kezdett lakhelyet keresni a Montparnasse-on. Kockázatos pénzügyei voltak és egyik hotelből a másikba költözött, csavargott. Kicsivel később üresedés támadt a Libéria Hotelben, ahová beköltözött és ezzel letelepedett. Vándorlásai alatt akárhányszor Párizsban járt, felkereste Joyce-ot, ám e látogatásokon – a szóbeszéd szerint – mindketten némán üldögéltek önnön szomorúságukkal eltelve. A két író gyakran megfordult a Café de la Paix-ben. Hogy miért? Hallgatni, és mert jó volt az étel, és szerették megfigyelni az embereket, miközben az üvegezett teraszról a fenséges Operára tekinthettek. Ma kávéházi vendégként éppúgy örömünket lelhetjük a helyiség arany berakásaiban, márványoszlopaiban, olaszos mennyezetében, akárcsak egykor Oscar Wilde vagy Joyce, aki gyakran a könyvesbolt-tulajdonos Sylvia Beach társaságában tért be a kávézóba, hogy a hideg csirkét pezsgővel fogyasztó Beckett-tel üldögéljen.
1938 januárjában egy reggel, a Libéria Hotelhez menet, rablótámadás áldozata lett. Támadója – akit látásból ismert – rövid dulakodás után egy késsel mellbe szúrta. A kiérkező mentőautó a Broussais kórházba szállította, ahol hamarosan összebarátkozott későbbi feleségével, a francia születésű Suzanne Deschevaux-Dumesnil zongoraművésznővel.
1938-ban Londonban megjelentette Murphy című regényét, majd végleg visszaköltözött Párizsba. Nem sokkal ezután az utcán tüdőn szúrta egy férfi, aki pénzt akart tőle kérni. Beckett kórházba került, majd felépülése után meglátogatta a börtönben támadóját, akitől megkérdezte, miért szúrta meg. „Nem tudom, uram” – hangzott a felelet, s ez a mondat újra és újra visszatért Beckett későbbi műveiben.
A második világháború alatt csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, majd 1942-ben – amikor csoportjának néhány tagját letartóztatták – Suzanne Dumesnillel a németek által meg nem szállt területre menekült. 1945-ben tértek vissza Párizsba, s ekkor kezdődött írói működésének legtermékenyebb időszaka. Megírta regénytrilógiáját, amelynek első része, a Molloy (1951) részleteiben az Odüsszeia és az evangéliumok parafrázisa. Folytatása a Malone meghal (1951), amelynek fő alakja egy kórházi ágyon fekve látja szeme előtt elvonulni egy élet valós vagy képzelt eseményeit, amelyek groteszk halálba torkollnak. A harmadik rész A megnevezhetetlen (1953) egy test nélküli tudat óriásmonológja.
„Estragon – Hova megyünk?
Vladimir – Nem messzire.
Estragon – De, de, menjünk minél messzebb innét!
Vladimir – Nem mehetünk.
Estragon – Miért nem?
Vladimir – Hogy Godot-ra várjunk.
Estragon – Persze, persze. (Szünet) Nem jött el?
Vladimir – Nem.
Estragon – És most már nagyon késő van.
Vladimir – Éjszaka.
Estragon – És ha hagynánk a fenébe? (Szünet) Ha hagynánk a fenébe?
Vladimir – Megbüntetne bennünket. (Csend. A fát nézi) Egyedül a fa él. (II.)”
(Samuel Beckett: Godot-ra várva, Ford.: Kolozsvári Grandpierre Emil)
Beckett nevét azonban klasszikussá vált abszurd drámája, az 1952-ben elkészült Godot-ra várva tette világhírűvé. A darab két csavargó hőse, Vladimir és Estragon az örökös várakozás állapotában él, de a változás – Godot eljövetele helyett – csak az emberi értékek lassú pusztulásában nyilvánul meg. A mű talán legsikerültebb előadása 1957-ben volt, amikor a San Francisco Actor’s Workshop a San Quentin börtönben adta elő a darabot mintegy 400 elítélt előtt. A raboknak, akár Vladimirnak és Estragonnak, az élet várakozás, a kiszabott idő eltöltése, a belekapaszkodás a reménybe, hogy a szabadulás hamarosan bekövetkezik, ha ma nem is, talán holnap.
Későbbi drámái közül A játszma vége (1957) és az Ó, azok a szép napok (1961) még hagyományosan színműszerűek, de idővel már csak pár perces jeleneteket, némajátékokat írt. Ugyanez a végletes tömörség jellemzi későbbi prózáját is: a Semmi szövegek (1955) elbeszélés ciklusát követő, jobbára néhány oldalas szövegeit ő maga a „memento mori” funkcióját betöltő 17. századi holland képekhez hasonlította. E korszakában mindössze két hosszabb műve született, a Comment c’est (1961) című regény és Az elveszejtő (1971) című kisregény, amelyek afféle Dante-parafrázisnak tekinthetők.
A visszahúzódó, a rivaldafényt kerülő életet élő Beckett és felesége, Suzanne Párizsban gyakran megfordult Hemingway kedvenc kávézójának, a ma is híres La Closerie des Lilas egyik asztalánál. A pár élvezte a kávéház nyugalmas környezetét, ahol nem nagyon háborgatták őket. A nagy múltra visszatekintő kávéház jóféle sörözővé nőtte ki magát, ahol esténként dzsesszkoncerteket hallgathatunk, és a pincérek keményített fehér mellényben sürögnek. Romantikus, meleg fényű bárjában aranyozott, vörös plüssüléseken ücsörögve fogyaszthatunk el egy aperitifet. A mahagóni asztalokon ma réztáblácskák emlékeztetnek egykori vendégei, így például Paul Verlaine, Gertrude Stein, Samuel Beckett, Jean-Paul Sartre és persze Hemingway Papa jelenlétének szellemére.
Bár művei az elidegenedést, illúziótlanságot és reménytelenséget képviselték, Beckett volt az első abszurd művész, aki világhírű lett, amit az is mutat, hogy műveit mintegy húsz nyelvre fordították le, s 1969-ben munkásságáért elnyerte az év irodalmi Nobel-díját „művéért, mely a regény- és drámairodalomban új formákat honosított meg, s az emberi nyomorúság ábrázolásán keresztül az ember felemelkedését kívánja szolgálni”. 1989. július 17-én meghalt Suzanne, Beckett felesége, amit nem tudott feldolgozni. A Semmi, a Csőd és a leküzdhetetlen Magány megjelenítése, a kimondhatatlan kimondása azonban egyre nehezebb feladatnak bizonyult számára – ennek ellenére 1989. december 22-én bekövetkezett haláláig kötelességének érezte e létállapot megfogalmazását. Suzanne és Samuel Beckett sírja a párizsi Montparnasse temetőben található.
Fotók: parisrues.com, John Minihan/johnminihan.blogspot.com
