„Az ember sose tudja, mikor boldog. Sose vagyunk oly boldogtalanok, mint amilyennek hisszük magunkat.” 100 éve, 1922. november 18-án halt meg Párizsban Marcel Proust francia író, Az eltűnt idő nyomában szerzője.
„Egy óra nem egyszerűen egy óra, hanem illatokkal, hangokkal, tervekkel és hangulatokkal teli edény. Az, amit valóságnak hívunk, a minket egyidejűleg körülvevő érzetek és emlékek kapcsolata – s ezt a kapcsolatot egy pusztán filmszerű látásmód felszámolja, így minél inkább hangoztatja, hogy csakis az igazságra szorítkozik, annál távolabb kerül tőle, az írónak pedig ezt az egyszeri kapcsolatot kell megtalálnia, hogy mondatában mindörökre egymáshoz kovácsolja a két különböző összetevőt.” (Marcel Proust: A megtalált idő)
Marcel Proust 1871. július 10-én született Auteuil-ben Valentin Louis Georges Eugene Marcel Proust néven. Apja vidéki katolikus orvos, anyja zsidó bankárcsalád sarja volt. Életében kevés érdekes történt. Kiváló iskolákba járt, a Condorcet Líceumban töltött évei alatt már írt az iskolai lapokba. 1889-90-ben katonáskodott, majd a Politikatudományi Intézetben tanult, jogból és irodalomból szerzett képesítést.
Egyetemi évei alatt Henri Bergson, majd Paul Desjardins filozófus, s Albert Sorel történész hatott rá. Bergson unokabátyja volt, tőle tanulta meg: az idő valódi múlásának semmi köze a belső időhöz, ahogy azt átéljük. Bámulta Anatole France műveltségét és elegáns stílusát, s nem vette észre, hogy France eljutott a társadalmi kérdésekig, míg őt csak a társaság érdekelte.
Proust bejáratos volt az arisztokrácia és nagypolgárság szalonjaiba. Első írásai 1892-ben jelentek meg, 1896-ban adta ki összegyűjtött novelláit, Gyönyörűségek és napok címmel. Ezután kezdett hozzá Jean Santeuil című önéletrajzi regényéhez, amely hibái dacára a tehetség jeleit mutatta. E töredéke csak az 1950-es években jelent meg.
A Dreyfus-ügyben aktív szerepet vitt, s vállalta a kirekesztés kockázatát, ezzel kapcsolatos tapasztalatai fokozták kiábrándultságát az arisztokráciából. Allergikus asztmája miatt is egyre inkább visszavonult a társadalmi élettől. 1899-ben talált rá John Ruskin művészeti írásaira, ekkor hagyta félbe regényét s érdeklődése a természet és a gótikus építészet felé fordult. Velencébe látogatott, majd végigjárta hazája katedrálisait. Lefordította Ruskin műveit, az ezekhez írt előszavakban találkozunk először érett prózájával.
Apja 1903-ban, anyja 1905-ben bekövetkezett halála erősen megviselte Proustot, de anyagi függetlensége lehetővé tette, hogy hozzákezdjen nagy regényéhez. Az első változatokat félretette s egy paródiasorozatot írt, többek közt Balzacról, Saint-Simonról, Flaubert-ről és Renanról.
Ezután regénye filozófiai hátterének tisztázása érdekében esszét írt Saint-Beuve ellen – aki szerint az irodalom a művelt értelmiség időtöltése -, ebben kifejtette elveit.
Szerinte a művész feladata az emlékezet tudatalattijából kiszabadítani azokat az örök értékeket, amelyeket a megszokás eltakar előlünk.
1909-ben esett meg vele, hogy teájának és kekszének (a madeleine-süteménynek) íze felidézte benne a gyermekkort. Regényének alakjai sorra megjelentek előtte, s az év közepén kezdte el Az eltűnt idő nyomában-t. Felmerült benne, hogy megnősül, ám inkább magányosan dolgozott regényén.
A Swann című rész első változatát 1912-ben fejezte be, de ezt egyetlen kiadó, köztük André Gide cége sem fogadta el, végül 1913-ban Bernard Gasset az író költségén adta ki. A könyv nem maradt visszhang nélkül, Proust ekkor még csak két kötet folytatást tervezett, de munkáját visszavetette az első világháború.
„Egy művésznek nincs szüksége arra, hogy közvetlenül fejezze ki gondolatát a művében, hogy ez annak minőségét tükrözze; azt is mondhatták, hogy Isten legnagyobb dicsérete az ateista tagadásban rejlik, mert a Teremtést eléggé tökéletesnek tartja, még a Teremtő nélkül is.” (Marcel Proust: Guermantes-ék)
Utolsó tíz évében már igen beteg volt, parafával hangszigetelt szobában írt, ahol rejtett fényforrások kímélték a szemét. Csak éjszaka járt friss levegőn, s néma félhomályban emlékezett érdektelen életére, amelyet hét részben, 16 kötetben, érdekesen és újszerűen idézett fel. Már nem is élt szinte, csak emlékezett – átdolgozta a folytatást, az érzelmek mélyebbek, a szerkezet gazdagabb, sokrétűbb, a terjedelem háromszoros lett. Gide 1914-ben kiadta volna a művet, de Proust nemet mondott.
A Swann új kiadásával együtt jelent meg a Bimbózó lányok árnyékában, ez 1919-ben Goncourt-díjat kapott. Proust egyszerre világhírű lett. Életében a Guermantes-ék (1921-ben), a Szodoma és Gomorra két kötete (1922-ben) látott napvilágot. Ezek szövegét még az író javította.
Proust 1922-ben tüdőgyulladásban hunyt el, A fogolynő átdolgozását már nem tudta befejezni. Ez a rész 1923-ban, az Albertine eltűnik 1925-ben, A megtalált idő 1927-ben jelent meg, szövegüket az író nem teljesen dolgozta át.
„Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formálnak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek.” (Marcel Proust: Swann)
Proust a flaubert-i szűkített regényfogalmat újra kitágította, s mindent belezsúfolt, amit kora elétárt. A cselekmény lazán összefüggő fonalát az író napi élményei alapján feltámadó emlékei teszik szövevényessé. Művének 16 kötete nem tartalmaz időrend szerinti eseményeket, az egész alkotás egyetlen emlékezéssor.
Lélekelemző módszere, laza szerkesztése a két háború közti dekadens, formabontó irányzatok egyik forrása volt, hatására kibővültek az irodalom nyelvi és szerkezeti eszközei.
A képek szabad asszociáció révén kapcsolódnak, benyomásokat, emlékeket, futó érzéseket, jelentéktelen részleteket rögzít. Az élet felszínének fényeit és árnyékait senki sem ábrázolta gazdagabban Proustnál, ez az impresszionisták rokonává teszi.
A szépség is emlékezés: a tárgyak, a nők, a zene azért szépek, mert emlékeztetnek valamire. „Nem a világot tárja fel, amelyen keresztülment, kifelé nézve, hanem emlékezetét, befelé nézve, amint a világ keresztülszűrődött rajta” – állapítja meg Szerb Antal. Proust szerepét a regény terén Marx, Freud vagy Einstein jelentőségéhez hasonlítják. Babits Mihály szerint műve úgy tetőzi be az első világháború előtti időt, mint Dante a középkort.
