„Rendkívüli dolgokat látott, amelyek már tilosak a földi szemeknek” – írta róla Kosztolányi. 105 éve, 1912. június 5-én hunyt el Cholnoky Viktor író, újságíró, a modern magyar novellairodalom egyik jelentős, ám elfeledett alakja.
„Az ember éppen annyit ér, amikor már a koporsójához van közel, mint amikor még a bölcsőjétől nincsen távol.”
Cholnoky Jenő és Cholnoky László testvére, Cholnoky Viktor Veszprémben született 1868. december 23-án, elsőként a hét gyermek közül. Apja, Cholnoky László városi főügyész, a bohém társaságok kedvelt alakja, műkedvelő író és fordító volt. Viktort is jogásznak szánták szülei, s előbb Győrbe, majd Pestre küldték tanulni. Diákként minden érdekelte, a természettudományok történései, kérdései éppúgy, mint a történelem, a vallás vagy éppen a művészetek problémái. Igen rövidre szabott élete során enciklopédikus műveltségre, ismeretanyagra tett szert, amit újságírói munkája során szívesen megosztott közönségével is.
Az alapvizsga letétele után otthagyta az egyetemet, s újságíró lett belőle. Előbb a Veszprémi Hírlap, majd 1898-ban a rövid életű Balatoni Hírlap szerkesztője volt. Nemcsak szerkesztett, de különböző álneveken publicisztikákat is közölt, angolból fordított, s rövid elbeszéléseket is írt, amelyekből 1895-ben kis kötetecske is megjelent Füstkarikák címmel.
„Mondhatom magának, hogy igazságosabb valami nincs a világon, mint a sors, mert csak az tud igazán igazságtalan lenni. De azután mindenkivel az. Így védelmezi meg a maga reputációját.” (Cholnoky Viktor: Trivulzio szeme)
„Cholnoky novellái – inkább rejtve, mint explicit formában – az irodalomnak mint írásnak (s nem mint tanulságos, példázatos s így erkölcsi „megújulást” hordozó történetnek) a hangsúlyozását is sugallják. Korszakhatáron áll tehát Cholnoky (mint szinte mindegyik kortársa), igen mély ellentmondásokat hordoz egész életműve: gondoljunk arra, hogy jóval nagyobb mennyiségű publicisztikai írása elsősorban a kor tudományos ismeretterjesztő műfajába tartozik, s a tudomány fejlődését, általában a haladást, a megismerésbe és racionalitásba vetett hitet tükrözi; ám novellái éppen ellenkezőleg, a megismerés lehetetlenségét, a világ értelmezhetőségének kételyét, az egységes XIX. századi világkép szétbomlását fejezik ki. Legjobb novelláiban, a közülük is kiemelkedő A kövér emberben pedig az író már a történet (s így a valóság) abszurditására irányítja a figyelmet. Cholnoky novelláiból a szó műfajt jelölő (kísértethistória) és metaforikusan értett jelentésében is egy kísértetvilág kezd kibontakozni.” (Trivulzio szeme)
1901-ben Pestre költözött, s a nagy múltú Pesti Napló munkatársa, korrektor, majd rovatvezető és éjszakai szerkesztő lett. A Napló mellett más lapok is szívesen közölték világos stílusú ismeretterjesztő cikkeit. 1903-tól a Kiss József szerkesztette A Hét című lap vezérpublicistájaként írt vezércikkeket, glosszákat és tárcákat, a tudományos rovatot is szinte csak az ő írásai töltötték meg, a századforduló ismeretterjesztő irodalmának népszerűsítése és művészi igényessége jórészt neki köszönhető.
Közben megnősült, két gyermeke is született, közülük a kisebbik igen korán meghalt. Egy ferencvárosi kis lakásban élt családjával, ennek konyhájában dolgozott éjszakánként állandó cigarettafüstbe burkolózva, a pálinka elmaradhatatlan társaságában. Tudatában volt annak, hogy nagyon beteg, a kór a tüdejét támadta meg, ám nézetei szerint a betegség és az intellektus egymást erősítik, a betegség a dolgok valódi mivoltával ismerteti meg az embert, világos, tisztánlátó pillanatai csak a betegnek lehetnek.
Magányos maradt egész életében, nem tartozott egyik irodalmi csoportosuláshoz sem, noha szerkesztőségi kollégái mindig bizton támaszkodhattak páratlan tudására és segítőkészségére.
1910-ben a Franklin Kiadó megjelentette Tammúz című elbeszéléskötetét, amelyet halála évében Az alerionmadár vére című kötet követett, 1913-ban, halála után egy évvel pedig a Néhusztán meséiből című gyűjtemény látott napvilágot.
Kortársai E. T. A. Hoffmann és E. A. Poe követőjét látták benne, a későbbi irodalomkritika inkább a mágikus realizmus magányos magyar előfutárának tartja. Műveinek állandó alapeleme a szorongató valóságból való elvágyódás, az egzotikum, a miszticizmus iránti fogékonyság, a babonák, a hiedelmek, a kísértetek iránti érdeklődés volt. Novellái között találunk lélektani és végzetnovellákat, s groteszk-szatirikus novellákat is, amelyeknek visszatérő hőse a nagyotmondó dalmát kalandor, Amalchich Trivulzió.
Cholnoky színes képzelőereje Jókaihoz hasonló mesemondó képességgel párosult, annak romantikus díszei és sallangjai nélkül. Kortársai nagyra becsülték írásait, Schöpflin, Krúdy és Kosztolányi is elragadtatással nyilatkoztak róla. „Rendkívüli dolgokat látott, amelyek már tilosak a földi szemeknek” – írta róla Kosztolányi, aki szerint „ő írta legszebb novelláinkat ama nyolc esztendő alatt, melyet A Hét családi körében eltöltött. Magyar prózája remekmű. Egyenletes és hullámzó, egyben lágy és kemény.”
