„De hát az élet fele álom, és így nincs ok a zúgolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó.” 135 éve, 1887. február 13-án született Csáth Géza író, zenekritikus, orvos, a XX. század első évtizedében kibontakozó irodalmi modernség egyik legjelentősebb alakja.
„1887-ben születtem Szabadkán. Ügyvéd apám, aki szenvedélyes zenélő, hegedűművészt akart belőlem nevelni. Valóban gyorsan és jól fejlődtem, de az alkotás vágya megölte bennem a gyakorlatozáshoz szükséges türelmet. Festő akartam lenni. Bizarr színkeveréseimet és elnagyoló vázlatszerű rajzolási modoromat azonban rajztanárom kinevette, és elégségest adott. Annál nagyobb volt az elégtételem, amikor egy szegedi kiállításon Rippl-Rónai pasztelljeiben igazolást láttam mindannak, amit rajzolásról, festésről magamban elgondoltam. Ugyanígy jártam a dalaimmal is. Kezdettől fogva szabad atonális harmonizálást, asszimetrikus ritmuskombinálásokat alkalmaztam bennök. Apám kijelentette, hogy amit írok, az nem zene, később azonban, amikor Budapesten először hallottam Debussyt, ugyanaz a nagy öröm volt részem, mint Szegeden, mert bizonyítva láttam, hogy amit a levegőben megéreztem (a szülői háznál Grieg volt a »legmodernebb« szerző), az csakugyan az új idők művészi kifejezésmódja, amit megsejtettem – az a modern művészet.” (Önéletrajz, 1913; Szajbély Mihály (szerk.), In memoriam Csáth Géza – A varázsló halála)
Csáth Géza (eredeti neve Brenner József volt) 1887. február 13-án született egy jómódú szabadkai polgárcsalád sarja volt, amely közeli rokonságban állt Kosztolányiékkal. Apja, a művelt, zeneértő ügyvéd fiát is zenésznek, hegedűművésznek szánta. A zenei stúdiumok mellett nem kevés tehetséggel festett is, bizarr színkeverését és vázlatszerű rajzolási módszerét azonban tanárai kritikával illették.
„Lehetetlen, hogy a lélek halhatatlanságának gondolata csak egy kellemes autoszuggesztió lett volna, mint ahogy én ezt több helyen igen elmésen kifejtettem.” (Csáth Géza: Hamisság és igazság)
1896-ban a szabadkai gimnázium diákja lett, s érdeklődése új irányt vett, az irodalomnak szentelte figyelmét. Aranyról Vörösmartyról, Széchenyiről szóló dolgozataival több pályázaton is elismerést aratott. Unokabátyja, Kosztolányi Dezső ösztönzésére a Bácskai Hírlapnál jelentette meg első, zenekritikai írásait, majd 1904-ben a Bródy Sándor szerkesztette Jövendőnek küldte el A kályha című novelláját, amely igen kedvező fogadtatásban részesült.
Az érettségit követően Pestre utazott, hogy felvételizzen a Zeneakadémiára. Miután itt elutasították, családja és barátai nem kis megdöbbenésére az orvostudományi egyetemre iratkozott be. Lelkesen és szorgalmasan folytatta tanulmányait, de az írásnak sem fordított hátat. Harmadéves korában a Budapesti Naplóhoz szegődött tárcaírónak és zenekritikusnak, majd 1908-tól a Nyugatban is publikálta novelláit, zenei tárgyú cikkeit.
„Az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak.” (Csáth Géza: Hamisság és igazság)
1908 tavaszán megjelent első novelláskötete, A varázsló kertje, amelyet hamarosan követett az Albíróék és egyéb elbeszélések. 1909-ben lediplomázott, s a neves elmegyógyász, Moravcsik Ernő vezette ideg- és elmeklinika gyakornoka lett. A klinikán folytatott tevékenysége, az ott szerzett tapasztalatai, élményei szervesen épültek be írásművészetébe, az elsők között foglalkozott a freudi pszichoanalízis elméletével.
1910 áprilisában tuberkulózis gyanújával orvoshoz fordult, s mikor orvosa megerősítette feltevését, kétségbeesésében a morfiumhoz menekült. A menekülésből pusztító szenvedély lett, amelynek halálos öleléséből soha többé nem tudott megszabadulni.
„Bizonyos körülmények között elmebeteggé válhat bárki.” (Csáth Géza: Hamisság és igazság)
1910-ben Ótátrafüreden fürdőorvosként dolgozott, itt ismerte meg Jónás Olgát, akit 1913-ban feleségül is vett. Ez az időszak művészi, orvosi tevékenységének csúcspontja: 1911-ben a pesti Magyar Színház bemutatta két darabját, a Janikát és a Hamvazószerdát, ez utóbbit saját zenéjével, megjelent a Délutáni álom novelláskötete, a zenei írásaiból válogató Zeneszerző portrék, majd egy évvel később kiadták a hagyományos pszichiátria és a pszichoanalízis szempontjait elegyítő elmeorvosi szakkönyvét, Az elmebetegségek psychikus mechanismusát, amely később Egy elmebeteg nő naplója címmel jelent meg.
„Míg az ember tisztába nem jön vele, hogy mi a szerelem, mindig ezen töri a fejét. Ha már megtanulta a szeretést, akkor meg a tökéletes szerelem válik előtte problémává. Ha már viszontszeretik, és rátalált egy nőre, akivel teljesen boldognak érzi magát, akkor meg azon kezd rágódni, hogy a nő hű-e hozzá. Minél okosabb az ember, minél tisztábban látja az életet, a világot, a nőket, annál nehezebben intézi el ezt a kérdést.” (Csáth Géza; Kelecsényi László: Csáth és a homokember)
1911-13-ban a nyári idényben különböző helyeken fürdőorvosként dolgozott, s egyre inkább a morfium rabjává vált. Megpróbálkozott elvonókúrával is, azonban hiába. 1914-ben hátat fordított Budapestnek, s Előpatakon lett körorvos. Az I. világháború kitörésekor bevonult, de miután fény derült morfinizmusára, felülvizsgálatra küldték, majd szabadságolták. Ismét egy sikertelen gyógykezelés következett, majd Földesen vállalt orvosi állást. 1917-ben végleg leszerelték, ekkor Regőcén lett körorvos. Fizikai és mentális állapota egyre gyorsabban romlott, környezetével is mind több konfliktusba keveredett, s 1919 tavaszán végleg összeroppant. A bajai kórház elmeosztályán kezelték, ám megszökött s hazagyalogolt Regőcére, ahol lelőtte a feleségét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor ismét Bajára, majd rokonai kérésére Szabadkára vitték. 1919. szeptember 11-én innen is megszökött, Budapestre akart menni, de a szerb demarkációs vonalnál a katonák feltartóztatták. Dulakodás közben egy fiola gyorsan ölő mérget morzsolt szét a szájában, s azonnal meghalt.
„Az anyag, az érzékek írója volt, a testé, a fájdalomé, a gyönyöré, de mindenekfelett annak a kísérletezésnek az írója, melybe belepusztul a test” – írta róla Illés Endre. Műveinek meghatározó élményforrása a gyerekkor világa volt, a titkok, a varázslatok, az álmok ideje, hőseit nem konkrétan megfogalmazott célok vezérlik, sokkal inkább az elfojtott vágyak, indulatok ösztönzik cselekvésre őket.
„De hát az élet fele álom, és így nincs ok a zúgolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és a nagymama, de akikhez tulajdonképpen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.” (Csáth Géza: Fekete csönd – Józsika)
Novelláit a tárgyilagos, már-már szenvtelen hangnem, a részletező, ám sohasem túlburjánzó leírás jellemzi. Zenekritikusként már korán Bartókra és Kodályra irányította a figyelmet, igen kedvező fogadtatásra talált a Pucciniről írott tanulmánya, valamint a Wagnerről szóló méltatása. Életének különböző szakaszairól, a morfiummal vívott szakadatlan és reménytelen küzdelméről, testi-lelki állapotának változásáról, kiterjedt szerelmi kalandozásairól naplóbejegyzéseiből kapunk érzékletes képet.
„Az egyéniség, a személy a halállal nem szűnik meg. Nemcsak a régi tettekben, alkotásokban és gyermekekben, hanem tényleg létezésben is megmarad az ember, tovább él, tovább folytatja az életet, figyeli az élőket tökéletesebbedik, levet magáról minden kicsinyest és nemtelent. És ezek a szellemek itt élnek köztünk, majd néha hetekre és hónapokra elhagynak bennünket, hogy a maguk különös és titokzatos kötelezettségének éljenek bolyongva, gondolkodva, úszva, mélázva a végtelen űr magasságaiban.” (Csáth Géza: Hamisság és igazság)
Anyagyilkosság című novellája alapján készítette 1997-ben Szász János a Wittman fiúk című filmet, amely számos nemzetközi fesztiválon szerepelt, s több rangos díjat is elnyert. A rendező az idei filmfesztiválon is egy Csáth-adaptációval jelentkezett, s az Ópium – Egy elmebeteg nő naplójáért elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, valamint a külföldi kritikusok és újságírók szavazatai alapján odaítélt Gene Moskowitz-díjat.
