„Először bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy írok és írhatok. Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg.” Írta önmagáról a ma 85 éve elhunyt Kosztolányi Dezső, akinek irodalmi munkásságát átitatta a nyelvi játékosság, finom lélekábrázolás.
1936. november 3-án hunyt el Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó alakja. A prózaírás mellett a magyar nyelv védelmében is jelentős szerepet játszott, számos cikkben támadta a nyelvhasználat idegenszerűségét, a legtöbben talán a tíz legszebb magyar szóról szóló összeállítását ismerik.
„Kosztolányi nyelvi közösségként képzelte el a magyarságot. Mint minden szemléletet, ezt is el lehet utasítani. Azt remélem, könyvem végére az olvasó meggyőződhet arról, hogy ez a nemzetfelfogás lényegesen magasabb mércét állít föl, mint némely más elképzelések, bármennyire hangosan hirdessék is őket. »Műve addig él, amíg a magyar nyelv« – írta Márai az Újságban, a költő halála után. Meggyőződésem, hogy a Lenni vagy nem lenni című eszmefuttatás szerzője is így gondolta.
Esterházy Péter mintegy bő két évtizeddel ezelőtt azt írta, Kosztolányi »nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk«.” – írja Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Dezsőről szóló monográfiájának Előszavában.
Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó alakja 1885. március 29-én született Szabadkán. Nagy műveltségű értelmiségi családból származott, apja a helyi főgimnázium tanára, később igazgatója volt, édesanyja révén volt unokatestvére a szintén jeles író, Csáth Géza.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: NOTTURNO
Világoskék az éj…
A röpke, zúgó fénybogár
a lámpalángra szálldogál,
a suttogó lombok felett
egy-egy arany csillag nevet.
– A fáknak árnya mély,
világoskék az éj.
(1906)
Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán és Szegeden végezte, tizenhat éves korában már versét közölte a Budapesti Napló. 1903-tól járt a pesti egyetem magyar-német szakára, a Négyesy László professzor vezette stílusgyakorlatok résztvevőjeként kötött barátságot Babits Mihállyal és Juhász Gyulával.
1904-ben a bécsi egyetemre iratkozott be, de egy év múlva hazatért. Nem folytatta tanulmányait, a Pesti Napló munkatársa lett. Első verseskötete, az 1907-ben megjelent Négy fal között lelkes kritikai fogadtatásra talált, egyedül Ady bírálta. Kosztolányi szívére vette a kritikát, később több cikket írt Adyról, a leghíresebb Az írástudatlanok árulása (1929) című, sok vihart kavart esszé-pamflet, amelyben időszerűtlennek minősítette az irodalmi kánonba akkor már beemelt Ady költészetét.
„Postán elküldtem önnek az Ady új – hülye – kötetét, olvassa el, s rögtön írja meg róla a véleményét. A jobb darabokat (A fehér csönd, A csókok násza stb.) nem most írta, s ő rossznak tartja. Föltétlenül írja meg, mit tart a magyarszidásról, a „Bús magyar ugar”-féle kifejezésekről, mely őt, a „nagyratörőt” (ugyan, hova a fenébe siet?) tönkreteszi. Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely a nagyapám ereiből 1849-ben lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, s az is maradok…” (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső – Kosztolányi levele Babitshoz, 1906. febr. 19.)
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTE, ESTE...
Este, este…
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük – csitt – e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Kosztolányi 1908-tól, a Nyugat indulásától a lap állandó szerzője volt, Babits, Tóth Árpád, Karinthy, Füst Milán társaságában. 1910-ben jelent meg A szegény kisgyermek panaszai című versciklusa, amely meghozta számára az igazi sikert. Ekkor ismerkedett meg Harmos Ilona színésznővel (akit Görög Ilonának nevezett el), s 1913-ban összeházasodtak. Mindez nem gátolta meg a költőt abban, hogy más nőkkel folytasson szerelmi viszonyt, sőt rendszeresen kereste a pénzért megvásárolható nők kegyeit is. Felesége által írt életrajz szerint már fiatalon is igényes volt baráti körére:
„Írókkal nehéz barátkozni – modogatta. – Az idősebbek többnyire féltékenyek, a fiatalok pedig majdnem mind olyan szegények, hogy az ember zavarba jön előttük. És a legtöbbje műveletlen is. Nem csoda, hiszen még könyveket sem tudnak vásárolni maguknak.”
Mint oly sok művész, az első napokban támogatta az 1919-ben kikiáltott Tanácsköztársaságot, de a proletárdiktatúrával nem értett egyet, a kommün bukása után a szélsőjobboldali Új Nemzedék című lap Pardon rovatába írt vitatható értékű cikkeket.
Egy ideig Szabó Dezső oldalán részt vállalt az Írószövetség munkájában, de 1920-ban viszonyuk megromlott, személyeskedő hírlapi vitába torkollott. A vitát Kosztolányi a Nero, a véres költő című regényével zárta le, amelyben Néró alakjában állítólag Szabó Dezsőt írta meg. A regény német kiadásához Thomas Mann írt előszót, akivel a költő jó kapcsolatban volt.
„Az élet nem racionális folyamat – mondogatta. – Nagyobb csoda, hogy a világon vagyunk, mint az, hogy esetleg a túlvilágon is vagyunk, és nagyobb csoda az, hogy az embernek egyáltalán orra van, mintha az orra helyén, mondjuk villanylámpa világítana.” (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső)
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: EZER ÉV MÚLVA
Most gyakran az nyilal eszembe:
ezer év múlva az időben
találkozom majd őseimmel,
a dédapámmal, szépapámmal,
öregapámmal és apámmal
s fiammal is, ki mint egyenlő
és egykorú, megtér közénk majd.
Beh nagy, híres zsinat lesz akkor.
Mi szép nemzők, mi férfi-kánok
el-eltűnődünk, hogy mi történt
a földi lét zavart porában,
de nem beszélünk, hűs közönnyel,
bólogva nézzük-nézzük egymást
s csupán vigyorgó koponyánkkal,
csupán a zörgő csontjainkkal
ölelkezünk.
(1933)
A húszas évek a prózaíró Kosztolányi kibontakozásának időszaka, egymás után jelentek meg máig is igen népszerű regényei: a húga alakját megidéző Pacsirta, az Aranysárkány, majd az Édes Anna, amelynek témáját feleségétől kapta. Mindhárom regényből nagysikerű film is készült. A prózaírás mellett a magyar nyelv védelmében is jelentős szerepet játszott, számos cikkben támadta a nyelvhasználat idegenszerűségét, a legtöbben talán a tíz legszebb magyar szóról szóló összeállítását ismerik.
Felesége úgy véli: „A rím- és ütemérzékének köze lehetett az időhöz s az órához. Anélkül hogy számolta volna, mindig pontosan annyi sort írt egy-egy cikkében, amennyire a hely szempontjából szükség volt. Szerette a kerek számokat is, és mindenképpen érdekes volna megkeresni időérzékének öntudatlan működését is. Talán magára a költészet, a rím, az ütem lényegére is vetíthet ez némi világosságot. Tizenegy perc című novellájáról – ebben egy öngyilkosság előtti tizenegy percet ír meg – szerette mondogatni, hogy pontosan tizenegy percig tart az elolvasása, holott amikor írta, erre korántsem gondolt.” (Levendel Júlia: Így élt Kosztolányi Dezső)
1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjává és a Magyar PEN Club elnökévé választották, ezután hosszabb ideig külföldön, Grenoble-ban, majd Londonban tartózkodott. Hazatérése után jelentős szerepet játszott a PEN Club budapesti kongresszusának megszervezésében. 1933-ban jelent meg Esti Kornél című műve, amelynek főhőse a szerző alteregója, lélekmása. A művet Babits kedvezőtlenül fogadta, s ez amúgy is hidegülő barátságuk megszakadásához vezetett.
„- Más megoldás nincs.
– De van – mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.
– Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? – kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét.
– Az irgalom.
– Az irgalom? – ismételte Tatár, és örült, hogy a vita új tápot kapott.
– Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján.
– Melyik az az ország?
– Krisztus országa.
– Az fönn van, a felhőkben.
– A lélekben van.
– De tessék megvalósítani itten. A bolsevikiekkel, az elvtársakkal.
– Nem is kell megvalósítani – szólt Moviszter ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. – Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él.” (Kosztolányi Dezső: Édes Anna)
Kosztolányi ekkoriban fedezte fel magán a gégerák tüneteit, s írásainak fontos jelképe lett „a halál vad aether-szaga”. Ötvenedik születésnapján a Nyugatban köszöntötték kortársai, és megjelent Számadás című kötete. Megismerkedett Radákovich Máriával, élete utolsó nagy szerelmével, a Szeptemberi áhítat ihletőjével.
„Aki elutazik, az tovatűnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak. Pacsirta pedig eddig nem hagyta el őket hosszabb ideig, legföljebb egy napra, egyszer, amikor elutazott Ceglédre, vagy fél napra, a tarligeti kirándulások alkalmával, és akkor is alig várták. Milyen nehéz volt elképzelni, hogy most nem jön haza velük.” (Kosztolányi Dezső: Pacsirta)
Állapota egyre romlott, több műtéten is átesett. 1936 elején Stockholmban is kezelték, de hangját teljesen elvesztette, élete utolsó időszakában már csak írásban tudott érintkezni környezetével. 1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben a Nyugat különszámmal adózott emlékének, 1938-ban felesége megírta regényes életrajzát.
2010-ben Budapesten, a költő egykori Bartók Béla úti lakóházán emléktáblát avattak, a Magyar Nemzeti Bank pedig ötezer forint névértékű ezüst emlékpénzt bocsátott ki születésének 125. évfordulója alkalmából. Nevét viseli a szabadkai színház, Budapesten, a róla elnevezett téren szobra is áll.
„III.
Először bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy írok és írhatok. Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg. Elégedett is vagyok. Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami. Még ma se fásultam el a kifejezés rejtelmes gyönyörűsége iránt. Sokak szemében talán szerénységnek tetszik ez a vallomásom. De nem az. Bizonyos, hogy a műkedvelők is éppígy rajonganak mesterségükért. Én azonban ebben inkább vagyok ővelük, mint azokkal a mesterekkel, akik titkolják, hogy nekik is ez az egyedül fontos s kifelé egy másik szerepet hazudnak, hogy ezzel eszményi mázat adjanak tintás becsvágyuknak s hogy ne legyenek kénytelenek föltárni azt az egyetlen, igazán fájó helyet, melyen meg lehet őket sebezni. Aki ily nyíltan föltárja gyönge pontját, mint én, talán nem is egészen gyönge.” (Kosztolányi Dezső: Önmagamról)
