Fadrusz János, a kolozsvári Mátyás-szobor alkotója 165 éve, 1858. szeptember 2-án született. A kései magyar historizmus egyik legkiemelkedőbb emlékműszobrászának alkotásai monumentálisak, a szobrászat klasszikus tradícióját őrzik a kor hamis, patetikus külsőségeket hangsúlyozó emlékművei ellentétben.
„Ez a pozsonyi zsellérfiú szerencsésen megértette a magyar nemzetet és a magyar nemzet hálásan értette meg őt: már pedig csakis így lehet, így lesz s így van – mert már egy kicsi van — nemzeti művészet. Fajunk géniusza ölelkezett Fadrusz múzsájával s hogy mit kell értenünk ezalatt, azt a kolozsvári szobor magyarázza meg” – írja róla Malonyai Dezső művészettörténész 1892-ben.
Fadrusz János 1858. szeptember 2-án született Pozsonyban. Nincstelen zsellércsaládból származott, apja szőlőmunkás volt, anyja kis szatócsboltot bérelt. A tanulásban nem mutatott túlzott szorgalmat, de már ekkor kitűnt rajztehetségével. Négy elemit és két reáliskolai osztályt végzett Pozsonyban, majd lakatosinas lett. Felszabadulásakor díszkaputervével aranyérmet nyert, faragványai pedig általános elismerést keltettek. Így került 1875-ben zayugróci fafaragó intézetbe. 1879-től három évig Prágában katonáskodott, hazakerülve fafaragásból, porcelánfestésből tartotta fenn magát, s múzeumokban tanulmányozta a szobrokat. Prágában katonáskodása alatt megismerkedett a neves cseh szobrásszal, Myslbekkel, akitől számos útmutatást kapott. 1883-ban kiállított, gipszből mintázott Ahasverus-feje feltűnést keltett, s Trefort Ágoston miniszter ösztöndíjat ígért neki.
A századforduló monumentális szobrászatának kiemelkedő képviselője lett
Hazatérve sikeresen próbálkozott a porcelánfestéssel és a szobrászattal is. Gipszből faragott Ahasverus-fejére felfigyeltek, és számos támogatóra talált. 1886-ban ösztöndíjjal a bécsi neobarokk szobrász, Tilgner műhelyébe került, majd az ottani akadémián Hellmer növendéke lett. Az iskolai feladványok mellett számos portrét készített (Scomparini Cézár, 1886, Pozsony; Naiszidler Károly, 1889; Ortvay Tivadarné, 1888, Pozsony, stb.). Nevét Bécsben 1892-ben mintázott Feszülete (Magyar Nemzeti Galériában található) tette országosan ismertté.
A szobrászművészi pályáról álmodozó Fadrusz szülei neheztelését kiváltva visszautasította a herendi porcelángyár ajánlatát, ahová jó fizetésért hívták rajzolónak, de végül nem a miniszter, hanem a pozsonyi takarékpénztár ösztöndíjával került 1888-ban a bécsi képzőművészeti akadémiára.
„Pozsonyi német vagyok, de magyar ember, szenvedélyes hazafivá Bécsben lettem, az osztrákok közt” – mondta később.
Krisztus a keresztfán című alkotása 1891-ben országosan ismertté tette. Elnyerte a Bécsi Akadémia első díját, majd a Műcsarnok téli kiállításán a Képzőművészeti Társulat ezerforintos nagydíját. Nyomban ezután Pozsony őt bízta meg Mária Terézia lovasszobrának elkészítésével, a monumentális márvány emlékművet a millennium évében állították fel az egykori koronázási dombon.
A már hírneves Fadrusz Budapesten telepedett le, naphegyi műterme a művészi élet központja lett. Ott mintázta a kisbéri Wenckheim Béla-szobrot (1901), Zilah jelképét, a Wesselényi-szobrot (1902) és a honfoglaló vezérek emlékét felidéző Tuhutum-oltárt, amelyet Zilahnak ajándékozott (később mindkettő megsemmisült).
Egy pályázaton elnyert megbízatás alapján készítette a kolozsvári Mátyás király-szobrot, amely még felállítása előtt, 1900-ban megnyerte a párizsi világkiállítás nagydíját. Alkotásának leleplezésén, 1902. október 12-én ott volt az ország valamennyi közjogi méltósága, a király képviseletében József főherceg, s Széll Kálmán miniszterelnök, báró Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter, Darányi Ignác földművelésügyi miniszter és gróf Apponyi Albert házelnök is. A legünnepeltebb vendégek közé két író tartozott, Jókai Mór és Benedek Elek.
„A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között.” (Fadrusz János, 1899)
A szoboravatási ünnepély szentmisével kezdődött, amelyet Majláth Gusztáv püspök celebrált. A leleplezés közben a város összes templomában zúgtak a harangokat, a Fellegváron pedig 24 ágyúlövést adtak le. A város az alkalomra több száz oldalas díszes Mátyás-albumot adott ki, a színházban Mátyás emlékére ünnepi műsort adtak, melyet díszvacsora követett. Fadruszt elismerésekkel halmozták el, az uralkodó a Vaskoronarend II. osztályával tüntette ki, a várostól díszpolgári címet, az egyetemtől pedig díszdoktori címet kapott.
A bronz lovasszobor látványa lenyűgözte az egybegyűlteket, az egyszerű mintázású Mátyás király rendíthetetlen erőt sugárzó igazi reneszánsz fejedelem. A szobor – némi anakronizmust megengedő – mellékalakjai: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthory István és Szapolyai János. (Az 1920-as erdélyi hatalomváltás óta e szobor szálka a román nacionalisták szemében, többször el akarták már távolítani helyéről). A Mátyás király-emlékmű vagy kolozsvári Mátyás-szobor Fadrusz János leghíresebb alkotása, pályájának csúcspontja és megkoronázása. Az 1900-as párizsi világkiállításon aranyéremmel díjazott bronzból készült szoborcsoport ma is Kolozsvár főterén magasodik, és Mátyás király szülővárosának egyik jelképévé vált.
Fadrusz János ezután részt vett az Erzsébet-emlékmű pályázatán és több munkára készült, de az erős fizikumú művészt pályája csúcsán ledöntötte a tüdőbaj. 1903. október 26-án hunyt el, nemzeti lobogóval letakart koporsóját a Naphegytől a Kerepesi úti temetőig hatalmas tömeg kísérte.
Fadrusz legnagyobb érdeme, hogy szakított a kor köztéri műveit jellemző hamis, patetikus külsőségeket mutató stílussal, a szobrászat klasszikus tradícióját őrző alkotásai realisták, szuggesztívek, monumentálisak.
