„Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja, / Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,” 170 éve, 1854. október 20-án született Arthur Rimbaud francia költő, a világirodalom egyik legrejtélyesebb géniusza.
Arthur Rimbaud, a francia irodalom mindmáig megfejtetlen ellentmondásos egyénisége, aki 19 éves korára befejezte költői életművét és 20 éves korától kezdve haláláig kalandor életre adta magát.
Arthur Rimbaud 1854. október 20-án egy francia kisvárosban, Charleville-ben született Jean Nicolas Arthur Rimbaud néven. Apja kicsapongó életmódú katonatiszt volt, aki hamar otthagyta családját. A fiú nevelése anyjára, a szigorú és buzgón vallásos kereskedőasszonyra maradt, aki erős kézzel irányította fia életét.
ARTHUR RIMBAUD: ARTHUR RIMBAUD
Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.
Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.
S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: „Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki – nagy utazó!
(fordító: Szabó Lőrinc)
A gyermek Rimbaud már igen korán kitűnt rendkívüli értelmével, az irodalom iránti érdeklődésével. Amikor tízévesen a charleville-i kollégiumba került, meglepően gyorsan megtanult latinul, s hamarosan lenyűgözte tanárait formakész latin költeményeivel. Sokat olvasott, többek között buddhista és egyéb keleti filozófiákról szóló műveket. 1870-ben már a La Revue pour Tous című lap is közölte egy versét.
Kezdetben a parnasszizmus hatott költészetére, 16 éves korában talált rá egyéni hangjára. Ekkori költeményeiben a nyomasztó kisvárosi környezet elleni lázadás keveredett a szabadság és a kaland utáni szenvedélyes vágyakozással, olyannyira, hogy 1870-ben elszökött hazulról, Párizsba indult. Mivel jegye nem volt, letartóztatták és rövid időre bebörtönözték. Szabadulása után hónapokig csavargott Észak-Franciaországban és Belgiumban, míg anyja a rendőrséggel vissza nem vitette Charleville-be.
1871 februárjában azonban újra elszökött Párizsba, s önkéntesnek jelentkezett a kommün védelmére, bár valószínűleg nem harcolt fegyverrel a reguláris csapatok ellen. Három keserves hét után visszatért anyjához, s 1871 májusában megírta két fontos levelét Georges Izambard-nak, illetve Paul Demenynek, amelyekben megfogalmazta hitvallását a költő-látnok szerepről, az összes érzék összezavarásával létrejövő költői módszerről.
1871 augusztusában – egy barátja tanácsára – elküldte verseit Paul Verlaine-nek, akit annyira lenyűgöztek a költemények, hogy azonnal Párizsba hívta az ifjút. A személyes találkozás végzetes volt mindkét költő számára: parázs vitáktól sem mentes, féktelen és szenvedélyes homoszexuális kapcsolatuk botránykő volt a közvélemény szemében.
1872 márciusában a párizsi kicsapongó, bohém élettől meggyötört Rimbaud visszatért Charleville-be, ahol megírta az Utolsó versek címen ismert költeményeit, melyek mindegyikében a megtisztulás vágya fejeződik ki. Pár hónappal később azonban Verlaine hívására ismét Párizsba ment, ahonnan aztán Belgiumba, majd Londonba indult a két barát. Ebben az időszakban írta meg negyven darabból álló prózavers-sorozatát Les Illuminations (Színvázlatok) címmel.
A barátok kapcsolata egyre feszültebbé vált, s így 1873 áprilisában Rimbaud ismét a családi birokra vonult vissza megpihenni. Ekkor kezdte el írni az Egy évad pokolban című munkáját. Az alkotást azonban félbeszakította Verlaine újbóli megjelenése, akivel Londonba, majd Brüsszelbe utazott. Útközben – heves viták után – kapcsolatuk annyira megromlott, hogy Rimbaud közölte, végleg szakít barátjával. Verlaine ekkor rálőtt és megsebesítette a csuklóján. Rimbaud kórházba, Verlaine pedig két évre börtönbe került. A kórház után Rimbaud hazatért, befejezte az Egy évadot, mintegy összegezve egész addigi életét és munkásságát.
ARTHUR RIMBAUD: KÓBORLÁSAIM
Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott meg hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estejein s a homlokomra lágyan
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
(fordító: Radnóti Miklós)
A Verlaine-nel való incidens híre gyorsan terjedt irodalmi körökben is, megnövelte Rimbaud népszerűségét, az újságok lelkesen közölték verseit, de csak azokat, mert prózakölteményeit fanyalogva fogadták. Az Egy évadot is csak anyja segítségével és költségére tudta kiadni. E gyűjtemény utolsó darabja a Búcsú, melyben Rimbaud nosztalgikusan visszatekint múltbeli életére, aztán továbbindul, új utakat keresve nyugtalan vágyainak, végleg szakítva az irodalommal.
1875-ben elindult világot látni: gyalog átkelt az Alpokon, Indiában a holland gyarmati hadseregbe állt, járt Egyiptomban, Cipruson építési felügyelő volt. 1880-tól egy ádeni kávékereskedő alkalmazottjaként Harerbe (ma Etiópia) ment. Az útról szóló beszámolóját a francia Nemzeti Földrajzi Társaság jelentette meg 1884-ben. Bejárta Etiópia belső vidékeit, kereskedett kávéval, kaucsukkal, elefántcsonttal és fegyverrel (rossz nyelvek szerint rabszolgákkal is), s tisztes vagyont halmozott fel.
Egészsége azonban megromlott, s 1891 februárjában rákos daganat alakult ki a jobb térdén. Marseille-ba hajózott, ahol hamarosan amputálták a lábát. Állapota azonban nem javult, a kór megtámadta többi végtagját is, és 1891. november 10-én meghalt.
Élete mindvégig botrányos és örökös blaszfémia, Paul Verlaine-nel való kapcsolatától kezdve afrikai fegyvercsempész kalandjaiig. De a családjával, barátaival és a költészettel is szakítani tudó kíméletlensége és durva határozottsága valami mélységes titkot, kegyetlen drámát takar.
ARTHUR RIMBAUD: SZORONGÁS Lehet-e, hogy megbocsássam Őneki a folyton elnyomott szándékokat – könnyed befejezés tegye jóvá a nyomorúság korszakait – a siker napja altassa el a végzetes ügyetlenség szégyenét?
(Ó, pálma! gyémánt! – szerelem, erő! – fentebb, mint minden öröm és dicsőség! – mindenképp, mindenütt a létező – démon, isten – ifjúsága: önmagam!)
Dédelgessük-e a tudományos tündérjáték lehetőségeit, a társadalmi testvériség mozgalmait, mint az eredendő szabadság fokozatos diadalrajutását?
De a Vámpír, aki lovaggá tesz minket, megparancsolja, hogy azzal szórakozzunk, amit ő meghagy nekünk, vagy hogy különcségünkben tetszelegjünk.
Fetrengeni sebekben a lankasztó levegőn, a tengeren: a kínzásokban, a gyilkos víz és lég csendjében: a kínzásokban, melyek iszonyú hullámzó csendjükben kacagnak.
(fordító: Weöres Sándor)
Rimbaud rendhagyó élete, szertelen és különc személye, sokszólamú költészete elvitathatatlan hatással volt az utókorra, őt tekintik a modernizmus atyjának. Magyarra a legnagyobb költők (pl. Tóth Árpád, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Szabó Lőrinc) fordították. Alakja a filmeseket is megihlette, legutóbb Agnieszka Holland készített róla filmet Teljes napfogyatkozás címmel. 2000 februárjában az etiópiai Hararban avatták fel az Arthur Rimbaud Emlékházat, ahol félezer dokumentum, több száz fotó idézi videóinstalláció idézi a Részeg hajó szerzőjének emlékét: „Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja, Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,…” – hangzik két sor a költeményből, Tóth Árpád fordításában.
