“Közhellyé lett róla, hogy ő a legangolabb költő, s ez jóformán így is van. De angolnak: mi angolabb, mint az angol bank?” – írta Ignotus a viktoriánus kor egyik legnépszerűbb költőjéről. 210 éve született Alfred Tennyson, az Egyesült Királyság nemzeti költője, a klasszikus mitológiai témák megéneklője.
Báró Alfred Tennyson lincolnshire-i Somersby városában 1809. augusztus 6-án született, egy vidéki lelkész 12 gyermeke közül negyedikként. Apja tehetséges, művelt ember volt, aki szigorú pénzbeosztással tartotta fenn családját. Tennyson – két idősebb bátyjával együtt – tinédzser korától fogva verselt, sőt közös versgyűjteményt is kiadtak, amikor Alfred mindössze 17 éves volt. Első versei Alexander Pope, Sir Walter Scott és John Milton stílusában születtek. 1824 után Tennyson apjának egészségi állapota romlani kezdett, és gondjai elől egyre inkább az alkoholba menekült.
1827-ben Charles bátyjával a cambridge-i Trinity College-ba iratkozott, ahol összebarátkozott Arthur Hallammal, a történész Henry Hallam tehetséges fiával. Kettőjük barátsága volt Tennyson életének egyik legmélyebb érzelmi kötődése. Tennyson tovább öregbítette költői hírnevét Cambridge-ben: 1829-ben Timbuctoo című versével megnyerte az egyetem legrangosabb költészeti díját. 1830-ban jelent meg Poems, Chiefly Lyrical címmel első önálló verseskötete, melyben később híressé vált versei közül a Claribel és a Mariana is szerepelt. Samuel Taylor Coleridge is ekkor figyelt fel rá.
1931-ben Tennyson apja meghalt, ekkor derült ki, hogy úsznak az adósságban. Tennyson kénytelen volt otthagyni Cambridge-t, anélkül, hogy diplomát szerzett volna. Nagyapja segítségét vette igénybe pénzügyei rendezéséhez.
ALFRED TENNYSON: A KRAKEN
A dübörgő felszín alatt, a mélyben,
A feneketlen tengerben alussza
Álomtalan, ősi álmát a Kraken;
Napfénypászmák derengenek elúszva
Komor alakján, és évezredekből
Nőttek rá roppant szivacsállatok;
Messze a bágyadt fényben kavarog
– sok csodás üregből és grottamélyből –
Tömérdek irdatlan polip, karokkal
Kavarnak az álmos, vízmélyi zöldbe;
A Kraken csak alszik a századokkal,
Így táplálják a nagy tengeri férgek,
Míg a végső tűz nem éri a mélyet:
Ember s angyal látja akkor, üvöltve
Felbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.
(fordító: Tandori Dezső)
1832-ben újabb verseskötetet adott ki, ebben jelent meg A lótusz-evők és a Shalotti kisasszony. 1833-ban elveszítette barátját, Arthur Hallamot, aki éppen Tennyson húgát készült feleségül venni. A költő szomorúsága leírhatatlan volt, annál is inkább, mivel ekkor jutott tudomására, hogy három fiútestvére mentális betegségekkel küzd. Saját verseinek ellentmondásos fogadtatása csak tovább növelte rossz kedvét. Leghíresebb versei – az In Memoriam (barátja halálára), a Két hang (amely eredetileg az Öngyilkosság hangja címet viselte), az Ulysses és valószínűleg az Arthur halálának első vázlatai – mégis ekkor születtek.
1836-ban Charles bátyja feleségül vette Louisa Sellwoodot, akinek testvérébe, Emily Sellwoodba már az esküvő napján beleszeretett, de szerelmük csak 1850-ben teljesedhetett be. Házasságukból két fiúgyermek született. Költészetének csúcspontját is ekkortájt érte el.
William Wordsworth halála után Viktória királynő, aki lelkes csodálója volt verseinek, neki adományozta a Poet Laureate, vagyis a koszorús költő címet, melyet 1892-ben bekövetkezett haláláig viselt.
1855-ben hatalmas sikert aratott a Maud című alkotásával, 1859-ben láttak napvilágot az Artúr-mondát feldolgozó király-idilljei, majd a jelentős visszhangot kiváltó költői elbeszélése, az Enoch Arden. Néhány drámát is alkotott, bár igazi sikerekre nem tett szert velük. Az élete utolsó szakaszában is rendkívül aktív költő 83 éves korában, 1892. október 6-án halt meg. A Westminster Apátságban temették el.
1882-ben Tennyson Költői beszélyek c. kötetének Előszavában Szász Károly így írt:
„Tennyson évtizedek óta az angol Parnassus első élő koszorúsa és megalapítója ama költészeti iránynak, mely jelenleg Angliában dívik.
Az egyszerűség költője. Az igénytelen népélet valóságát több igazsággal senki sem festi. Az angol irodalomnak kétségkívül van nem egy lángolóbb, mélyebb érzésű költője, de oly bevégzettet, oly választékosat hasztalan keresnénk. Határtalan egyszerűségében a művészi szépnek azt a nemet nyújtja, melyet csak érezni lehet, kimutatni nem, és számot adni róla alig. Szépségei nem egyes részletekben vannak, hanem az egészen átvonuló szellemben és hangban, mely oly nemzeti és emberi egyszersmind, hogy egyszerű mélységben és természetes festőiségben, leginkább az ó testamentomi elbeszélésekhez hasonlítható. Egy angol Arany János – mondja Szász Károly, s költeményei úgy különböznek ezéitől, mint az angol élet és természet a magyartól; csöndesebb, egyhangúbb, komolyabb, ünnepélyesebb rajtok a színezet, bennök a szellem. Költőisége nem jósszerű, csakis a beavatottak szemeinek nyílik meg.”
1909-ben a Nyugatban Ignotus így írt:
„Közhellyé lett róla, hogy ő a legangolabb költő, s ez jóformán így is van. De angolnak: mi angolabb, mint az angol bank? Az angol szén, az angol vas a gályák, a gépek, a gyárvárosok, az angol ipar, az angol tőzsérség s kalmárkodás, öt világrészt átfogóan s dolgoztató s fizettető igájába fogóan? Mi angolabb, mint a polgári világ, a polgári hatalom, a polgári tudomány, a polgári munka? Mi nyomuk ennek Tennysonnél? S hogy ő valójában középkori ember? Shakspere még középkoribb volt, hiszen fél lábbal még benne állott a középkorban. S mennyi embere van és emberi vonatkozása! Miket tud, miket ismer, mikre gondol! Miket álmodik meg a múltból, miket sejt meg a jövőből! S ő s a vívódó Marlowe, a ritka Ben Jonson s kivált a mocskos szájú Rochester mennyivel tizenkilencedik századbelibb a bájos Tennysonnél! Pedig nem mondhatni, hogy Tennyson ne ismerné az életet s az embereket. Sőt, s ebben meg éppen angol, jó emberismerő. De úgy, mint: nem is a kastély ura, hanem annak angyali jóságú felesége, aki minden estefelé kijár a majorságbeli kunyhókba s ismeri és szereti azoknak szegény népé; tudja, ki kihez ment férjhez, ki kitől esett teherbe, kinek tehene borjazott meg, melyik anyának a fia ment tengeren túl s melyik lánynak a szeretője ment katonának.”
