„Szívem titkon azt beszéli, / Hogy egy szív rá gerjedez: / Óh, nem magam nemembéli / Olvasó, tán te vagy ez!”
Csokonai Vitéz Mihály, a magyar felvilágosodás egyik legjelentősebb lírikusa, akinek szerelmi és bölcseleti költészete teljesen egyedi volt és ma is hatással van a magyar irodalomra 250 éve, 1773. november 17-én született.
Csokonai Vitéz Mihály „a magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa, legsokoldalúbb költőegyénisége” – írja róla a magyar irodalmi lexikon. „A debreceni kollégium keménykötésű préceptora, garabonciás, a csikóbőrös kulacs mulatós kedvű költője, a Lilla-versek reményt vesztett szerelmese” – mondják róla régi idők embere. De Csokonai nemcsak a rokokó édes hangú dalosa, de a felvilágosodás bátor harcosa is volt, nem csupán vérbő, vaskos tréfák mestere, de tudatos és tudós értője a poézis mesterségének – ez volt a hányatott sorsú költő, Csokonai Vitéz Mihály. – A róla szóló életrajzi könyvek ajánlói egyszerre éltetik a humorban bővelkedő útját kereső fiatalembert, a politikai nézeteit nyíltan vállaló és azokért kiálló ellenállót és a reménytelenül szerelmes, vérző szívű költőt.
Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én született egy jómódú családban, édesapja 1786-os halála után azonban a rokonok kiforgatták őket vagyonukból, így az egyébként is sokat betegeskedő fiú nehéz körülmények között nőtt fel.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A VÍG POÉTA
Vígan tőltöm életemet,
A bú, tudom, el nem temet,
Valamíg, Múzsák, veletek
Itt lehetek.
Itt van Fébus, itt Pallás is,
Itt Erato, ha kell, más is,
Múlatok veletek.
A Pegazus vizeit
Látom csergedezve itt,
Ennél jobb helyt nem lelek.
(1791)
Tehetségéről már korán tanúbizonyságot tett:
a legendás hírű református kollégium diákjaként a latin és a görög mellett hat nyelvet sajátított el, és már gyerekként rendkívüli igénnyel verselt.
Nagy hatással volt rá Földi János költő és természettudós, az ő közbenjárására kezdett Kazinczy Ferenccel levelezni, akinek verseit is elküldte, és haláláig becsülte-tisztelte. Az első magyar regényt író Dugonics András népiessége is hatott rá, de vonzotta a felvilágosodás is, magyarra fordította a francia filozófus, Holbach a korban rendkívül nagy hatású, ateista és materialista művét, A természet rendszerét.
Az iskolában a klasszicista ízlésre, antik minták követésére nevelték, a barokk és a rokokó költészettel önszorgalomból ismerkedett meg, későbbi éveiben pedig a kialakuló népiesség is megihlette. E különféle hatásokat ötvözve formálta meg saját, sokoldalú líráját.
A fiatal Csokonai a II. József 1790-ben bekövetkezett halála után megélénkülő légkörben írta első közéleti verseit (Magyar! hajnal hasad!, A pártütő), társadalombíráló allegóriáit és szatíráit (Az istenek osztozása, Békaegérharc) és szépprózai kísérleteit (A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh).
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A MAGÁNOSSÁGHOZ
(részlet)
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
(1798)
1793-ban jelentek meg első versei a Magyar Hírmondóban, a pesti színjátszóknak tucatnyi színművet ajánlott fel, fordításokat és saját műveit, köztük a magyar kulturális viszonyok elmaradottságát kipellengérező A méla Tempefőit, amelynek alcíme: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.
1794-ben tógátus diákként a poétai osztály tanítója lett.
Növendékei rajongtak érte lebilincselő előadásmódja miatt, óráit gyakran a szabadban tartotta.
1795-ben azonban kicsapták fegyelemsértései miatt, de lehetséges, hogy ebben jakobinus kapcsolatai is közrejátszottak. Ezt követően a sárospataki jogakadémián tanult, illetve a pozsonyi országgyűlésen keresett támogatókat.
Csokonai 1797-ben Komáromban szeretett volna irodalmi lapot alapítani, próbálkozása azonban kudarccal járt. Ott tartózkodása azonban mégsem volt egészen hiábavaló: megismerkedett ugyanis Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő lányával, akit költeményeiben Lillának nevezett. Csokonainak azzal a feltétellel ígérték oda a lány kezét, ha állandó megélhetést szerez, ám hiába próbálkozott több településen is, nem kapott tanári állást. Vajda Juliannát másnak adták feleségül. A beteljesületlen szerelem ihlette Lilla-verseit, a magyar szerelmi líra legkiemelkedőbb alkotásait, A reményhez, A pillangóhoz, Köszöntő, Egy rózsabimbóhoz és az Újévi köszöntő című verseket.
Csokonai ezután egy éven keresztül Sisasszondban élt, Sárközy István szolgabíró házában, itt születtek szentimentális lírájának olyan darabjai, mint A tihanyi ekhóhoz és A magánossághoz című.
1799-ben Csurgón segédtanári állást szerzett, valamint sikerült mecénásokat is találnia Festetics György és Széchényi Ferenc személyében.
1800-ban gyalogszerrel Debrecenbe ment, hogy előfizetőket gyűjtsön versei kiadásához és Árpádról szóló nagy eposzához, de egyik terve sem valósult meg. Pesten tanulmányokba kezdett, hogy a földmérések miatt keresett mérnökséget kitanulja, és az egyetemet is látogatta. Bécsben jelentek meg Anakreoni versei, melyekben a dal, a bor, a természet és az asszonyok szépségét énekelte meg. 1802-ben leégett debreceni háza, kiújult tüdőbaja, gondjait csak a költő és botanikus Fazekas Mihályhoz fűződő barátsága enyhítette.
Utolsó nagy műve a halotti versek (A lélek halhatatlansága), amely egy gazdag bihari földbirtokos feleségének temetésére született, és a szertartáson ő olvasta fel. A hidegben megfázott, majd tüdőgyulladást kapott, amelyből már nem épült fel. Alig 31 évesen, 1805. január 28-án halt meg Debrecenben, temetésén, amelyre az egész kollégium kivonult, barátja, Diószegi Sámuel beszélt,
a Bécsben kiadott Magyar Kurirban Kazinczy írt róla nekrológot.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: HALOTTI VERSEK
VII. MAGA A MÚCSÚZTATÓ
(részlet)
És én, aki olyan szerencséssé lettem,
Hogy íly nagy lelkek közt virtusid zenghettem,
Bocsánatod kérem rebegő nyelvemről,
Elmém szűk voltáról s kis tehetségemről,
Amely ha bírt volna szívemnek lángjával,
Verset futott volna a szelek szárnyával.
De bár talentomim nem tüzesek s nagyok,
S hazám lantosi közt középszerű vagyok;
Az az önnönérzés emeli tollamat,
Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat,
S hogy most is egy méltót magasztalt énekem,
S ennyi nagy, bőlcs, csínos hallgatóm volt nekem.
„Midőn én egy olyan solennitásra, a milyen a boldogult Rhédeiné asszonyságé vala, a lélek halhatatlanságát választottam matériául: előttem tartottam azt a fényes gyülekezetet, a mely ottan öszve fog seregleni. Minden hiten lévő fő és alpapok; méltóságok, nemesek, közép és alsóbb renden lévők; pallérozott és természeti asszonyságok; gazdagok, szegények; tudósok, tudatlanok; vallásosak, buzgók, babonások és szabad gondolkozásúak; erősítést, vigasztalást, megnyugtatást, gyönyörködést, vagy csak csupa időtöltést kívánók; poéták, poézist szeretők, vagy ehhez nem értők stb. ily sokféle hallgatók fogják (gondolám magamban) az én verseimet várni, kihallgatni és megítélni. Ez a gondolkodásom tartott sokáig függőbe a halotti tárgynak választásában: míg végre, egyéb okokból is, meghatároztam magamat, hogy a lélek halhatatlanságáról peroráljak, Lehetetlen, így biztatám magamat, lehetetlen, hogy minden gondolkozású és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a dolog ne érdekeljen. A hitnek és a vallásnak ez a sarkalatja, a melyen annak egész alkotmánya megfordul; az erkölcsiségnek ez a fő princípiuma, vagy legalább serkentő rugója, a philosophiának legrégibb és legfőbb tárgya: a nyomorult emberiségnek közönséges és minden tartományokban feltalálható vigasztalója: és egy poétának is szép, bő, érzékeny, indulattal teljes, képzelődést izgató, melegítő és kifeszítő, nagy, nemes és forró matériája. Az írónak lelke felemelkedhetik ebben, a bölcstől fogva a leggyengébbekig minden lélekre kiterjedhet, és mikor halandó nyelven a halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az érzés, a természet és a vallás erősítik meg az ő szózatját, és minden ő halandó társai örömmel fogadják el őbenne az emberiségnek merész szószólóját.” (Csokonai Vitéz Mihály Csokonai Vitéz Mihály: A lélek halhatatlanság)
Verseinek utóélete is különleges módon alakult: halála után ugyanis Kazinczy ki akarta javítani Csokonai némely sorát, sírjára pedig az Et in Arcadia ego (Árkádiában éltem én is) sort akarta vésetni, mondván: „itt virágzottak leginkább a múzsák mesterségei”. Ezt azonban a költő debreceni barátai, köztük Fazekas sértésnek vették, mert a kor egyik kedvelt lexikonja azt írta: „Arkádia – derék marhalegelő, kivált szamarakra”. A vita végül nyugvópontra jutott, de a síremléket csak 1836-ban állították fel.
Csokonait később Arany János és Petőfi Sándor a népies verselés mestereként méltatta, igazi jelentőségét a Nyugat nemzedéke ismerte fel, Ady Endre előfutárát látta benne: érzékeny, modern, nyugatos, nyelvteremtő költőnek tartotta. „Mondom: Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas, meggyötört idegrendszer pörölymunkájából.”
Ady óta és a Nyugat 1911-ben rendezett Karnyóné-előadása óta Csokonai otthon van a magyar költészetben.
