„Már alélva pislog szép fénye azoknak / Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak. / Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak / Felébredésére a piros hajnalnak” Gyönyörű versével a 251 éve született Csokonai Vitéz Mihályra emlékezünk.
Csokonai költészetében harmonikusan ötvözte a 18. század második felének minden irodalmi és eszmetörténeti jelenséget. Még szinte gyerek, amikor már történelmi távlatokban gondolkodik. Ahogy Bertók László megfogalmazza: „A szépre és igazra fogékony, tizenhét esztendős ifjú jó érzékkel keresi helyét a világban. Éjszakába nyúló olvasások ellenére sem lesz zárkózott könyvmoly, figyelemmel kíséri a napi eseményeket. Apja egykor kéziratos naplóba jegyezte fel Debrecen történelmét. A fiú messzebbre lát. A hazai valóságot a könyvekből és hírekből megismert világmozgató gondolatokkal méri össze.”
A reményhez, az Egy tulipánthoz, a Tartózkodó kérelem, Az estve vagy A tihanyi ekhóhoz költője egyforma eleganciával kezelte az antik időmértékes, a magyaros és a nyugat-európai verselést, a barokktól a peromantikáig terjedő stíluselemeket, bölcseleti költészete pedig teljesen egyedi volt. Tótfalusi István szerint „Nemcsak a rokokó édes hangú dalosa, de a felvilágosodás bátor harcosa is, nem csupán vérbő, vaskos tréfák mestere, de tudatos és tudós értője a poézis mesterségének – ez volt a hányatott sorsú költő, Csokonai Vitéz Mihály.”
Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én Debrecenben született és 1805. január 28-án Debrecenben hunyt el.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A REGGELRŐL
Már alélva pislog szép fénye azoknak
Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
S aranyos csipkékkel körűl övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
Az estve még félig bimbó virágokat,
Amelyek kitárván szagos kebeleket,
Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
A kies vőlgyeket bényargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amelynek pirosló rózsából rakatott
Oltárára hint le a hajnal harmatot,
Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
Az egész szent helyet béfüstölik velek;
Melynek az ambránál éltetőbb illatja
Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.
(1790)
