„A betű az új emberi szabadság-eszmének lesz mindig erősebb fegyvere.” 40 éve, 1977. augusztus 25-én hunyt el Kolozsvárott Kós Károly romániai magyar építész, író, grafikus, könyvkiadó, politikus.
„Kilencvennégy évet élt a magyar szellem ezermestereként az oly változó életű, oly sokarculatú, oly nehéz sorsú Erdélyben. Meg lehetne állapítani előkelő helyét művészettörténetünkben is, a romániai magyarság közéletében is. Az írók arcképcsarnokában irodalmi rangjáról kell beszélni. Ez a rang pedig szépségteremtő halhatatlanjaink közt jelöli ki a helyét.” (Hegedűs Géza)
Erdélyi szász családban született Temesváron 1883. december 16-án, apja, Karl Kosch postatisztviselő volt. A budapesti Műegyetem mérnöki, majd két év után építész szakán tanult. Saját bevallása szerint „nehéz keze” volt és az elméleti tárgyakkal is nehezen boldogult, de a tervezésben az elsők közé tartozott. 1907-ben lediplomázott, s ösztöndíjasként Székelyföld, Torockó és Kalotaszeg építészetét és néprajzát tanulmányozta. Így alakította ki sajátos stílusát, amelyben a szecesszió és az erdélyi népi építészet, díszítőművészet elemei keverednek.
1908-ban önálló építészeti irodát nyitott, első munkái között szerepelt – más tervezőkkel közösen – az óbudai református parókia, a zebegényi katolikus templom és az állatkerti pavilonok tervezése is. 1910-ben a kalotaszegi Sztánán felépítette Varjú-várnak nevezett nyaralóját, későbbi lakóházát, megírta a Régi Kalotaszeg című könyvét, s megnősült. Kalotaszeg címmel lapot indított, megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot és 1912-ben a „Kispesti munkásház és tisztviselőtelep” (Wekerle-telep) tervpályázaton az ő rendezési tervét fogadták el.
Az I. világháború kitörésekor behívták katonának, de 1916-ban felmentették a szolgálat alól, s megbízták IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével, amiért megkapta a Ferenc József lovagkeresztet. 1917-18-ban ösztöndíjjal Konstantinápolyban tanulmányozta a török és a bizánci építészetet. 1918-ban az Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére nevezték ki, de az őszirózsás forradalom után családjával inkább Sztánán maradt. 1919-ben megszervezte a Kalotaszeg Köztársaságot, amelynek címert, pénzt, zászlót és bélyeget tervezett.
Kós Károly 1929-ben írt Erdély című ismeretterjesztő munkája valódi kuriózum: Kós mintegy 60 litográfia és grafika kíséretében megírta Erdély történetét a honfoglalástól a 20. századig. Mert: „A história bizonyítása szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták, és azoké lesz a jövőben, akik azt a jövőben vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették azt külön erdélyi eszükkel.
(…) A história pedig bizonyítja, hogy Erdély olyan küszöbkő Európa kelete és nyugata között, melyen a nyugatról keletre, avagy keletről nyugatra hullámzó minden kulturális áramlat akarva, nem akarva megbotlott, és botlás közben valamijét el kellett itt hullatnia. Időtlen idők óta népek és hitek, fajok és kultúrák keveredő helye ez a föld, ahol a bármely oldalról előnyomakodó népek, bárhol Európa mindig vérre szomjas földjén, ha halálos tusában összeroppantak, akkor a megvert fél vérző, megrettent, búvóhelyet kereső töredékéből bizonyosan került a Királyhágó és Keleti-Kárpátok közé is valamennyi, a rengeteg erdők, a titkos, dugott völgyek eme csudálatos fellegvárába. És ha a későbbi idők folyamán a szerencsés véletlen, vagy újabb sújtó szerencsétlenség okából el kellett hagynia valamelyik népnek ezt a földet, valami mégis mindig maradt itt belőle.
Erdélynek ez a természettől való és megmásíthatatlan adottsága predestinálja, emberi akaratok ellenére is, e föld népeinek kultúrai egyéniségét, minden környező kultúráktól való különbözőségét.”
„Hogy mi lesz Erdély népének és kultúrájának útja a jövőben, az jórészben Erdély népétől függ. A história bizonyítása szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt földet ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták, és azoké lesz a jövőben, akik ezt a jövőben vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egy akarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették azt külön erélyi eszükkel.
… de amely nép valaha is elejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban és el fog esni a jövőben is menthetetlenül…” (Kós Károly: Erdély)
Az 1920-as évektől egyre aktívabb szerepet vállalt Erdély, az ottani magyarság politikai és kulturális életének megszervezésében. Részt vett a Magyar Néppárt megalakításában, szerkesztette Benedek Elek Vasárnap című politikai újságját, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója is ő volt. A Céh jelentette meg első regényét, a Varjú nemzetséget is, amely a Bethlen Gábor halála utáni időszakot, az erdélyi magyarság útkeresését dolgozta fel. 1931 és 1944 között szerkesztette az Erdélyi Helikon című folyóiratot, 1934-ben pedig elvállalta a kalotaszegi református egyházmegye főkurátorságát. Ebben az évben saját illusztrációival megjelent a Szent Istvánról szóló Az országépítő című történelmi regénye, amelyért Baumgarten-díjat kapott. A szintén történelmi témájú Budai Nagy Antal című drámáját a pesti Vígszínház mutatta be.
1940-ben – az erdélyi magyarságért végzett munkájáért – Corvin-koszorúval tüntették ki. Ettől az évtől kezdve mezőgazdasági építészetet tanított a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán, amelynek 1945-től dékánja is volt.
A II. világháború után a Magyar Népi Szövetség megyei elnöke, a Romániai Magyar Képzőművész Szövetség elnöke, a Műemlékvédő Bizottság tagja, 1946-48-ban pedig országgyűlési képviselő volt. 1952-ben nyugdíjba vonult, de az írással és a tervezéssel nem hagyott fel: kereskedelmi iskolát és internátust tervezett Sepsiszentgyörgyre, több református parókia kiviteli tervét készítette el, szakkönyvet írt Mezőgazdasági építészet címmel. 1962-től visszavonultan élt, de továbbra is kiterjedt levelezést folytatott. Infarktusa, majd feleségének 1973-ban bekövetkezett halála után egészsége megromlott, s 1977. augusztus 25-én meghalt. Sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található. Hegedűs Géza
„Életművében a sokféle teljesítményhez képest viszonylag csekély hányad a szépirodalom: nagy ritkán a vers, néha kivételesen a dráma, meg a két nagy regény, az alig féltucatnyi kisregény és elbeszélés… De ez a kevés is, kiszakítva a sok műfajú írott, festett, épített, művészettörténettől néprajzig, kultúrtörténettől kultúrpolitikáig terjedő teljesítményáradatból, századunk magyar irodalmának egyik klasszikusaként sorolja múlhatatlan emlékeink közé.”
Emlékére 1988-ban díjat alapítottak, amelyet december 16-án, születésnapján adnak át azoknak, akik különösképpen sokat tesznek településük arculatának formálásáért vagy kiemelkedő építészeti tevékenységet végeztek. Nevét számos iskola őrzi, emlékezetére alakult a Kós Károly Egyesülés, s az általa működtetett Kós Károly Alapítvány.
