„A természeti látványra szükségem van. Ez egy kiindulási pont, mire támaszkodhatok. Ami előttem van, az csak egy látszat” – vallotta a 45 éve, 1976. január 30-án elhunyt Czóbel Béla Kossuth-díjas magyar avantgárd festő.
Czóbel Béla 1883. szeptember 4-én született Budapesten. 1902 és 1906 között nyaranta a nagybányai művésztelepen Iványi Grünwald Béla növendéke volt, közben Münchenben és Párizsban tanult, a Julian Akadémián egy pályázatot is megnyert. Itt ismerkedett meg Dunoyer de Segonzac festővel, aki évtizedekig a barátja maradt.
Első képei a szecesszió és a plein air festészet hatását mutatják. Már 1903-ban kiállított a párizsi Mars-mezei Szalonban, majd a Függetlenek Szalonjának tárlatain. 1906-ban mutatta be az Ülő férfit, melynek síkszerű ábrázolásán Rippl-Rónai hatását érezni. 1907-ben a Fauves (Vadak) csoporttal együtt állított ki Párizsban, Kislány ágy előtt című képe Matisse, Derain, Dufy hatását mutatja. A naturalizmussal szakítva a látvány helyett saját nézőpontjából közelítette meg a valóságot, művei mégis anyagszerűbbek és ösztönösebbek. Vastag körvonalai, erős színei a fiatalok közt mintává váltak.
Ezután Nyergesújfalun, Kernstok Károly telepén dolgozott. Nagybányán bemutatott képei megosztották a művésztelepet, szinte forradalmat idéztek elő a festők között: Perlott Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos és mások az ő hatására fordítottak hátat a nagybányai stílusnak. Czóbel tagja lett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének (MIÉNK), majd 1909-ben a Nyolcak csoportjának, de kapcsolatuk inkább baráti, mint művészi volt. Ekkori művein már mellőzte a szín- és vonalperspektívát, s vastag vonalas kontúrhálóba helyezte a fokozott erejű színeket.
„Megvallom: nem minden célzatosság nélkül írom ezt le. Eszembe jut, micsoda tűnődéssel olvasom néha magyar lapjainkban, hogy valamelyik internacionális kiállításon a magyar piktúra aratta a legnagyobb sikert, mint most legutóbb, amikor a párizsi tavaszi Salonnal kapcsolatban egy otthoni lap-híradás szerint egy meglehetősen rossz szalonfestőnk „vitte el a pálmát”. Mindenesetre szerencsés körülmény, hogy a párizsi Salon vezetősége nem olvasta ezt a budapesti híradást, különben kétségtelenül fölszólította volna az illető festőt, hogy a pálmát, amit egy őrizetlen pillanatban elvitt, sürgősen hozza vissza… Komolyan: kérdem magamban, miért ezek a hazugságok? Akik ezeket a híreket írják haza, nem adnak-e számot maguknak róla, hogy a sötétséget propagálják otthon? És akik a híradásokat megjelentetik, nem látják-e, hogy ezek az esztelen emberek vagy lelkiismeretlenek, vagy ítélet nélküliek. [* ] Nem akarom mondani, hogy nincsenek otthon egyes igen értékes embereink. De nincsen nagyobb akadálya a haladásnak, mint nem ismerni tisztán és önámítás nélkül, hogy milyen fokon állunk és ignorálni akár erőnket, akár gyengeségünket.” (Czóbel Béla: A „Salon des Tuileries”, Nyugat, 1926)
Czóbel összeköti a fauve-okat a progresszív magyar Nyolcak művészcsoporttal, mely 1911-ben alakul meg. A csoport tagjai rajta kívül: Kernstok Károly, Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Márffy Ödön, Czigány Dezső, Orbán Dezső, Pór Bertalan. Ők a nagybányai festészeti hagyományokkal szakítva, 1904 és 1914 között a magyar képzőművészet megújítói Cézanne szellemében. Czóbel akaratlanul indította el ezzel, az öregek által „neo”-nak csúfolt mozgalmat. A Körhinta Czóbel festészetének egy átmeneti fázisát örökíti meg, ahol a hangsúlyos kék kontúrok helyett egységes, tarka színfoltok adják a kép szerkezetét
Az 1912-es nagybányai jubiláris képkiállításon Czóbeltől hat festményt állítottak ki, a körhintát ábrázoló képet sokáig keresték a szakértők. A posztimpresszionista főmű mindenképpen egy továbblépés a mester életművében az 1904 nyarán, Nagybányán készített plein air naturalizmus és az impresszionizmus készletével operáló festményekhez képest.
Az I. világháború idején a hollandiai Bergenben élt és amszterdami kiállításokon vett részt, itt készült egyéni stílusú képe, a Fiú labdával. Képein dekorativitás, síkszerűség és torzítás érvényesül (A bergeni lelkész), s érezhető a de Stijl csoport konstruktivizmusa is. Ezután Berlinben lakott, s megismerkedett a Brücke-csoport tagjaival, hatásukra fokozódott képeinek expresszivitása.
1920-ban Cassirer műkereskedőnél állította ki a német expresszionizmussal rokon, fülledt színhasználatú, barnát és mélyzöldet alkalmazó képeit, ilyen M. Meyer portréja, a ruha csíkjaira a könyvespolc hasonló motívuma felel. Városképeit, szegényes szobabelsőit, torz portréit 1924-ben Pesten is bemutatta, vásznain táj, belső tér, akt egyaránt csendéletként jelent meg. 1925-ben Párizsba költözött, ahol 15 évig élt, magába szívta az École de Paris modern szellemét. Ekkori jelentősebb művei: Álarc és mandolin, Gyümölcscsendélet, Múzsa, Ülő akt, Párizsi utca, nőalakjain a fiatalság örök bája érzékiség nélkül jelenik meg. 1929-ben New Yorkban volt gyűjteményes kiállítása.
1931-ben Párizsban találkozott Hatvany Ferenccel, a műkedvelő patrónus a szakmai kapcsolaton túlmenő barátságot ápolt Czóbellel. Ettől az évtől kezdve egészen az 1940-es évek elejéig nyarait gyakorta a Hatvany család vendégeként a hatvani kastélyban töltötte. Párizsi korszakában a síkszerűséget ismét térbeli formálás váltja fel, a vászon franciás, racionális kihasználása jellemzi. 1932-ben elnyerte a Szinyei Társaság nagydíját, 1934-ben szerepelt először a velencei Biennálén. Az 1940-es évek elején itthon, Budapesten és Hatvanban dolgozott, Hatvany Ferenc baráti támogatásával, de 1939-től Szentendrére is járt. A KÚT (Képzőművészek Új Társasága) és az ÚME (Új Művészek Egyesülete) tagjaként is rendszeresen kiállított. 1940-ben feleségül vette Modok Mária festőnőt, aki szintén a Párizsi Iskola követője volt. Czóbel a háború után felváltva Párizsban és Szentendrén élt. Gráber Mária így emlékezett vissza: „…Szentendre strandján megjelent Lehel Ferenc vendégeként. Minket bámulatba ejtett, nem utolsósorban azért, ahogy fejest ugrott a Dunába. Megszerette Szentendrét, feleséget is kapott, a kitűnő Modok Máriát…”
1945-47 között szerepelt az Európai Iskola tagjainak kiállításain, akik mint avantgárd mozgalmuk nagy elődjét hívták maguk közé. 1948-ban az elsők közt kapott Kossuth-díjat. A sötét ötvenes években a műcsarnoki tárlatokra sem küldött képet, nem akarva, hogy kizsűrizzék. Pesten 1958-tól állíthatott ki, ekkor lett érdemes, 1968-ban kiváló művész. Czóbel részt vett a szentendrei művészek rendezvényein, bár nem tartozott szorosan semmilyen csoporthoz. Jelentősebb késői képei: Fő tér, Lugas, Szentendrei Vénusz, Csendélet chiantis üveggel, Rózsaszínruhás lány.
A párizsi Galérie Zak hetvenötödik és nyolcvanadik születésnapját is kiállítással ünnepelte meg, itt Braque és Picasso egyaránt üdvözölte, emlékezve első párizsi bemutatkozására. Kései festményei egyre világosabbak, derűsebbek, fiatalosabbak lettek, s eláradt rajtuk a mester nyugalma, szelídsége, emberszeretete. Öregen is kerékpáron járt, cajgnadrágban.
Czóbel 1966-ban kapott Budapesten műtermes lakást a Kelenhegyi úti Művészházban, a második emeleten. Óriási öröm volt ez, mert ezen a nyáron is a Duna magas vízállása miatt elöntötte a házát a talajvíz, s csak pallókon tudtak közlekedni. Elmúlt már nyolcvan éves ő pedig tobzódott a lehetőségekben, mert mindig más kompozíciót, színharmóniát talált a modell egy-egy új mozdulata vagy öltözéke láttán. Több csendélete és műteremrészlete is készült ebben a korszakban. Nem zavarta őt a többi, már megkezdett kép, teljesen belemerült az adott kép festésébe, míg a többi munkában lévő mű a hátát mutatta csak a jelenlévőknek. Nem szerette soha a félig kész művet megmutatni.
1971-ben a Műcsarnok rendezte meg nagy életmű-kiállítását, amelyen külföldre került vagy ott készült műveit is bemutatták. Előtte azonban súlyos csapás érte a művészt: március 20-án elhunyt felesége. 1973-ban, kilencvenedik születésnapján az Ernst Múzeum tárlata tisztelgett előtte, s megkapta a Népköztársaság Zászlórendjét. 1975-ben, még életében önálló múzeuma nyílt Szentendrén. 1976. január 30-án Budapesten halt meg. Czóbel Párizsban ismerte fel, hogy a festmény nem lehet azonos a látvány másolatával, a képfelületen önálló esztétikai rendbe kell helyezni a formákat. Képeinek nincs elbeszélhető témája, lényegük a színek kapcsolata egymással. Abszolút piktúrája nem volt alkalmas a kor szellemi és társadalmi kérdéseinek felvetésére, ő csak festett.
