„A legnagyobb és a legkisebb uralom, amire ember szert tehet, az önmaga feletti uralkodás.” 570 éve, 1452. április 15-én született Leonardo da Vinci festő, szobrász, építész, író, fizikus, tudós, a reneszánsz ember „őstípusa”, akit kimeríthetetlen kíváncsisága hajtott újabb és újabb felfedezések felé.
„A feltalálókat, a természet és az emberek közötti közvetítőket, összehasonlítva mások műveinek szajkózóival és kikiáltóival, úgy kell megítélnünk és megbecsülnünk, ahogyan egy tükör előtt álló tárgyat összehasonlítva ennek a tárgynak tükörben megjelenő képével. Mert az egyik önmagában valami, a másik pedig semmi.” (Leonardo da Vinci: Leonardo da Vinci válogatott írása)
Leonardo da Vinci 1452. április 15-én született Leonardo Messer Piero falusi jegyző és egy Caterina nevű parasztlány törvénytelen fiaként született a Firenze környéki Vinciben. 1466-tól Andrea del Verrocchio festőműhelyében dolgozott, s számos területen szerezett jártasságot: elsajátította a festészet, szobrászat, mintázás technikáját, látott fémöntést, bepillantást nyert a kémia rejtelmeibe, gyakorolta a bőrművességet, szőnyegkészítést, sőt zenei ismereteket is szerzett.
Egyik első munkája egy Verrocchio-képen való közreműködés volt, s a legenda szerint amikor a mester meglátta tanítványa munkáját, azt annyira tökéletesnek találta, hogy úgy döntött: ő soha többé nem fest.
Leonardo húszévesen saját műhelyt nyitott, s megszülettek első önálló alkotásai, az Arno-völgyi táj vázlatrajza, a Három királyok imádása és a Szent Jeromos. 1478-ban őt bízták meg a városháza, a Palazzo Vecchio Szent Bernát-kápolnájában az oltárkép elkészítésével, 1481-ben a San Donato-templom főoltárképének megfestésével, de egyik művét sem fejezte be, csak vázlatokat készített.
Leonardo a festés mellett tervet készített az Arno folyó szabályozására, csatornák építésére, hadigépeket, ostromlétrákat rajzolt, szélmalomkereket tervezett hadi célokra.
„Vitruvius, az építész azt mondja az építészetről szóló művében, hogy az emberi test méretei a következők: 4 ujj tesz ki 1 tenyeret, és 4 tenyér tesz ki 1 lábat 6 tenyér tesz ki 1 könyököt; 4 könyök teszi ki egy ember magasságát. Ezen túl 4 könyök tesz ki egy lépést, és 24 tenyér tesz ki egy embert. Az ember kinyújtott karjainak hossza megegyezik a magasságával. A haja tövétől az álla hegyéig terjedő szakasz egytizede a magasságnak; az álla hegyétől a feje tetejéig terjedő szakasz egynyolcada a magasságának; a mellkasa tetejétől a haja tövéig egyhetede az egész embernek. A könyöktől az ujjhegyig az egyötöde az embernek; és a könyöktől a hónalj hajlatáig egynyolcada az embernek. A teljes kézfej az egytizede az embernek. Az áll hegyétől az orrig, illetve a hajtőtől a szemöldökig terjedő távolsága egyforma, s a fülhöz hasonlóan az arc egyharmada.”
1482-ben a város ura, Lorenzo de Medici a két város közti béke megerősítésére Milánóba küldte a Mórnak is nevezett Lodovico Sforzához. Leonardo Milánóban festette a Sziklás Madonna című oltárképet és a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumába az Utolsó vacsorát. A szekko technikával készült falikép azt a drámai pillanatot örökíti meg, amikor Júdás árulására fény derül.
A milánói udvarban Leonardo elmélyült a katonai és műszaki tudományokban, az építészet, a folyadékok mechanikája, a ballisztika, az optika kérdéseit kutatta. Tizenhat évig dolgozott Francesco Sforza lovas szobrán, a tervek készítése közben született többek között híres ábrázolása az emberi test tökéletes arányairól, a körbe és négyzetbe írt emberről. A művész a munkát rá jellemző módon soha nem fejezte be, csak egy hét méter magas agyag modellel készült el. A szoborra szánt bronzból a fejedelem végül ágyút öntetett, az agyagmodellt a Milánót elfoglaló XII. Lajos francia király íjászai céllövészetre használták, így megsemmisült.
„A festészet és a szobrászat között nincs más különbség, csak ez: a szobrász nagyobb testi fáradsággal hozza létre műveit, mint a festő, a festő meg nagyobb szellemi erőfeszítéssel.” (Leonardo da Vinci: A festészetről)
Leonardo a következő időszakban megfordult Mantovában, Velencében, Firenzében, majd 1500-ban Cesare Borgia szolgálatába állt mint mérnök és katonai építész. Tökéletesítette a szárazföldi és hajókra szerelhető fegyvereket, megnövelte a mozsárágyúk tüzelőerejét, új csúcsíves lövedékeket, gránátokat, ágyúkat, kőhajítókat tervezett.
VIII. Károly francia király itáliai betörése után visszatért Firenzébe, ahol megkapta élete legnagyobb megbízatását: a Palazzo Vecchióban a firenzei győzelemmel végződött Anghiari csatát kellett megörökítenie a tanácsterem falán. A terem másik felén a Cascinai csata megfestésére Michelangelót kérték fel, de egyik zseni sem készült el a munkával. Leonardo ekkor festette legismertebb művét – és talán a világ egyik legismertebb festményét -, a Mona Lisát (más nevén La Gioconda). Mona Lisa talányos mosolya egész irodalmat teremtett, Leonardo a képbe belesűrítette mindazt, amit összegyűjtött önmagában, s művészileg ki akart fejezni.
„Kevésbé kiváló lesz a festő műve, ha mintául mások képeit veszi. Gyümölcsözőbb, ha a természetet tanulmányozza. Látható ez a rómaiak után jövő festőkön, akik mindig egymást másolták, így művészetükben korról kora mélyebbre süllyedtek. Ezek után jött a firenzei Giotto, aki a magányos hegyekben született, ahol csupán kecskék és más hasonló állatok laknak, és aki nem elégedett meg mesterének, Cimabue festményeinek utánzásával. Elkezdte hát a sziklákon ugráló kecskéket rajzolni, amelyeket látott, azután pedig a többi állatot, amelyek azon a vidéken éltek, méghozzá úgy, hogy a sok tanulmány után messze felülmúlta nemcsak korának mestereit, hanem az elmúlt évszázadokéit is.” (Leonardo da Vinci: Leonardo da Vinci válogatott írásai)
Ezzel le is zárult nagy alkotásainak korszaka. Életének hátralevő részét a nyugtalan vándorlás és egy utolsó nekilendülés jellemezte a tudomány, elsősorban az anatómiai kutatások területén. A francia király, XII. Lajos szolgálatába lépett mint udvari festő és építész. A király nagylelkűen támogatta és Ambois-ban külön rezidenciát bocsátott rendelkezésére. Leonardo életének utolsó három évében csak tanítványa, Francesco Melzi maradt mellette, aki megmentette Leonardo életművét a pusztulástól. A reneszánsz egyik legnagyobb lángelméje magányosan halt meg 1512. május 2-án.
