„Boncza Berta, vagy ahogy mindenki ismerte, Csinszka sajátos helyet foglal el a magyar művészettörténetben. A költőgéniusz Ady Endre múzsájaként, feleségeként bérelt helye van a magyar irodalmi pantheonban.” 85 éve halt meg Csinszka, azaz Boncza Berta.
„Nő vagyok – nem író. Asszony.
Értelmes és gyerektelen. Sok játékossággal, túl sok képzelőerővel, rengeteg idővel, pontatlansággal, hiúsággal, izléssel megverve. Nem meddő nő, csak gyerektelen. Olyan, akiben túl sok volt a felelősségérzet és túl sok volt a gyávaság egy új emberélet megteremtésére.” (Csinszka: Életem könyve)
Boncza Berta az erdélyi Csucsán született 1894. június 7-én. Apja Boncza Miklós földbirtokos, ügyvéd, országgyűlési képviselő családja és környezete nem kis megbotránkozására vette feleségül nála 28 évvel fiatalabb unokahúgát, Török Bertát. Az asszony első gyermekük születése után gyermekágyi lázban meghalt.
Boncza lelencbe akarta adni a kis Bertát, ám a család ezt már végképp nem engedte, így a lány a lehető legjobb nevelést kapta, még egy svájci intézetbe is járt. Hazatérve a hatalmas Boncza-kastélyban töltötte napjait, atyja szigorú felügyelete alatt. A szigor azonban nem érinthette az érzékeny kamaszlány ábrándjait, amelyekben az olvasott versek, regények hatására a szerelem, a szenvedély, a romantika nyert igen nagy teret.
A nővé serdülő Berta legmerészebb álma volt, hogy Szendrey Júliához hasonlóan ő is híres költőfeleség lesz. Az ügy érdekében meg is tette, amit tehetett, az ifjú író Tabéry Gézát ostromolta leveleivel, eredménytelenül. A csalódás után Adynak írt rajongó leveleket, verseket is küldött neki.
A Léda-szerelemből épphogy kilábaló, a magát féktelen élvhajhászásba vető költő kezdetben hűvös távolságtartással viszonozta az érdeklődést, de Berta egyre sűrűsödő, egyre bizalmasabbá váló levelei végül megtették a hatást. Egyes források szerint Ady a lumpolást, az alkalmi nőket megunva otthonra, feleségre vágyott, és Csinszka szerelme kapóra jött neki. 1914-ben át is ruccant Csucsára, ahol a nagy találkozást hamarosan eljegyzés követte, az apósjelölt heves ellenkezése közepette. A költő magát tréfásan Csacsinszky lengyel grófnak adta ki, Berta pedig Csacsinszka, becézve Csinszka lett.
„Az irodalomtörténet pontosan megőrzi, ami időben és életadatban fontos volt Ady körül.
Nekem másmilyen beszélnivalóim vannak róla.
Milyennek képzeltem? Hogyan élt bennem az alatt a négy év alatt, amikor mint iskolás leányt feléje sodort az élet kíváncsisága? Milyennek láttam, mikor ez a gyerekes kíváncsiság szeretetemen, részvétemen, elszántságomon és magányosságomon keresztül végre elém állította élő valóságban Ady Endrét? Mi maradt meg bennem a négy esztendő együtt leélt, egymást támogató, halálos harcából? Az életből, amit vállaltam mellette? Keserves szép pillanataiból mulandóságunknak?
Megpróbáltam végigjárni még egyszer az utat, amit együtt jártunk, ismeretlen-ismeretségünk levelező romantikájából a találkozásig. Álomtól a valóságig. Valóságtól a halálig.
Először egy fényképen láttam meg az arcát, és megszerettem. Mikor évek múlva, gyerekes fintorok, váradi lelumpoltság s egy kiszámíthatatlanul váltakozó idegrendszer torz megszenvedettségében előttem ült, talán még jobban szerettem. Részvéttel, becsületesen, őszinte segítő szándékkal. Ez a szeretet és ez a részvét soha nem változott meg bennem iránta. A segítés vágya sem múlott el, csak csődöt mondott.
Gyöngének bizonyultam, mert elejtettem az életerejét, és meghalt.
Elvesztettem élő, meleg, változó arcát. Az arcot, melyen jóság és rosszaság, hit és tagadás, mámor és kétségbeesett józanság váltakozott.” (Boncza Berta: Vallomás a csodáról)
„Ő az életre tanított engemet, amit én a „leányszoba” védett zártságából csak könyveken keresztül ismertem, nagyon rosszul, tapasztalt mesterem pedig már a megrokkanásig kivette belőle a részét.
Én is tudtam valamit adni cserébe: megtanítottam Adyt érteni, olvasni és szeretni. Bár úgy ment el, hogy fogalma sem lehetett róla, mit is jelent nekem a költő.” (Boncza Berta: Vallomás a csodáról)
Árvaszéki engedéllyel 1915. március 27-én Budapesten megtartották az esküvőt, Csinszka apja, Boncza Miklós továbbra is hevesen ellenezte a házasságot, az esküvői tanú Ignotus és Vészi Endre volt. A „fiatal” pár Csucsára költözött, a kastély mellett álló kis házba. Csinszka odaadással ápolta férjét, aki cserébe szerelmi lírájának legszebb, gyengéd melegséget sugárzó darabjait írta hozzá (Őrizem a szemed, Ceruza-sorok Petrarca könyvén, Vallomás a szerelemről, Akkor sincsen vége, De ha mégis?, Egy háborús virágének). 1917 januárjában meghalt Boncza Miklós, és az év őszén Ady és Csinszka beköltözött a tőle örökölt budapesti lakásba. Csinszka lelkesen látott hozzá új otthonuk berendezéséhez, de Ady ekkor már súlyos beteg volt, és 1919. január 27-én meg is halt.
„Mikor Ady meghalt, huszonnégy éves, halálra riadt fiatalságomban semmi nem volt meg abból a tekintélyt és tiszteletet parancsoló adottságból, ami a nagy ember özvegyét özveggyé teszi. Árva, megkínzott huszonnégy évem fázott a tiszteletben. S a gyászom, az a kultusz, ami bennem ma is él: szégyellnivalóan suta, szűzi és olyan személytelen iránta…” (Boncza Berta: Vallomás a csodáról)
Az ifjú özvegy egy ideig Babits Mihállyal keveredett viharos szerelmi kapcsolatba, amelynek egy év után szakítás lett a vége. Ezt követően kezdődött viszonya Márffy Ödön festőművésszel, a Nyolcak művészcsoport tagjával, akihez 1922-ben feleségül ment, és e frigy végre anyagi biztonságot és társadalmi megbecsülést hozott számára. A festő számára – akit Ady jó barátjaként ismert meg a későbbi múzsa – házasságuk és az utána következő évek a nyugodt életet és a boldogság keresését jelentették. Legfontosabb közös élményük budai villájuk építése volt, ami a „boldogság szigete” lett. Csinszka 1934. október 24-én halt meg, agyvérzés következtében.
Ahogy Benedek István fogalmaz: „Égből leszállt angyal biztosan nem volt, de azért akárki mégsem lehetett; ezt a férjek és állítólagos férjjelöltek névsora is mutatja: Tabéry, Ady, Babits, Harsányi Zsolt és Márffy Ödön.”
Saját költeményei, amelyek a Csinszka versei című kötetben jelentek meg, a kritika szerint halvány Ady-utánérzések, viszont az Életem könyve című memoárja, és az Adyval folytatott levelezése az Ady-kutatás alapvető forrása. Egy levelében így írt:
„Az Ady-verseket, mint tudod nem én írtam, a Márffy-képeket, mint tudod nem én festem – de irtózom már mindég olyan várakból tekintgetni a nagyvilágba – ahol legjobb óráimban is csak nemes apród vagyok.”
