„Tudásunk abból fakad, amit érzékeink közvetítenek számunkra” – írta Milánóban az 565 éve született Leonardo da Vinci festő, szobrász, építész, író, fizikus, a reneszánsz ember „őstípusa”.
Valódi polihisztor volt: festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író volt. Leonardo da Vinci 1452. április 15-én született a Firenze és Pisa között fekvő Arno-parti kisvárosban, Vinciben. Messer Ser Piero falusi jegyző ekkor huszonkét-huszonhárom éves lehetett; édesanyja egy Catarina nevű parasztlány volt. Születése kisebbfajta családi drámát válthatott ki, és prózai módon véget vetett szülei szerelmi idilljének: Ser Piero valószínűleg apja sürgetésére szakított Catarinával, fiát pedig magához vette, és még ebben az évben házasságot kötött Albiera di Giovanni Amadori kisasszonnyal. Catarina hamarosan férjhez ment egy Accatabriga di Piero del Vacca nevű legényhez, aki hajlandó volt szemet hunyni múltja fölött.
Gyermekéveiről és első iskoláiról viszonylag keveset tudunk. Leonardo apja mellett nőtt fel. Valószínűleg nem kellett különösebben szenvednie törvénytelen származása miatt, iskoláit szülővárosában végezte. Miután a festészethez való tehetsége megmutatkozott, 1466-ban, legkésőbb 1470-ben kezdett Firenzében Andrea del Verrocchio festőműhelyében dolgozni, itt alapozta meg műveltségét. 1472-től szerepel a festők céhének névjegyzékében mint önálló festő. A Verrocchio-műhelyben vele egy időben tanult Perugino és Lorenzo di Cred. Megtanulta a vázlatkészítést, bepillantást nyert a kémia rejtelmeibe, látott fémöntést, gyakorolta a bőrművességet, szőnyegkészítést, elsajátította a festészet, szobrászat, mintázás technikáját, sőt zenei ismereteket is szerzett.
A Verrocchio-műhelyben töltött időszakban részt vett a mestertől megrendelt munkák kivitelezésében, pl. Lorenzo de’ Medici 1469-es lovasjátékai, Giuliano de’ Medici 1475-ös lovasjátékai, Galeazzo Maria Sforza 1471-es firenzei bevonulásának előkészületei, emellett a Jézus megkeresztelésének híres angyalfiguráján.
Leonardo előtt ott állt az élet, a remények és a lehetőségek végtelenje. A világ hamar megnyílt előtte. Legelső művei mindjárt magukra vonták a műértők figyelmét, felkeltették a riválisok irigységét, és ha hinni lehet a legendának, még mesterét is elbizonytalanították. Verrocchio ekkoriban megrendelést kapott a vallombrosai apátságtól, hogy fessen egy képet Krisztus megkereszteléséről. Leonardónak egy térdeplő angyalt kellett megfestenie. Ahelyett hogy belesimult volna a kompozícióba, az angyal feltűnő szépsége minden tekintetet magára vont. A reneszánsz festők életének krónikása, Giorgio Vasari szerint „Verrocchio nem akart többé festékhez nyúlni, mert sértette az önérzetét, hogy egy gyerek többet tud nála”. Ifjú éveiben Leonardo vidám életet élt: feltűnő szépségű és kiemelkedően tehetséges festőtanoncként kedvelte a bohém mulatságokat és a firenzei polgárok rovására elkövetett diákcsínyeket.
Első művei szinte kivétel nélkül elvesztek. Csak Vasari leírásai alapján alkothatunk némi fogalmat róluk. E leírások szerint annyi mindenképpen megállapítható, hogy a kezdetektől fogva kialakította saját egyéniségét.
Húszéves korában apja támogatásával saját műhelyt nyitott, ekkor születtek első önálló alkotásai. Egyre jobban vonzotta a matematika, tervet készített az Arno folyó szabályozására, csatornák építésére. Madonna-képeinek vázlatai mellett hadigépeket, ostromlétrákat rajzolt, szélmalomkereket tervezett hadi célokra. 1476 és 1481 között Firenzében híres tudósokkal létesített kapcsolatot, tökélyre vitte a térképrajzolást. Antonio Gaddiano szerint 1480-ban „az ifjú Leonardo Lorendo de’ Medicinél lakott, aki élelmet és szállást adott neki, s cserében bizonyos munkákat végeztetett vele a firenzei San Marco téren levő kertjében”. Miután Lorenzo ezt a területet 1480-ban vásárolta meg, kikövetkeztethető, hogy Leonardo harmincévesen került a San Marco-kertbe, nem mint növendék, hanem mint restaurálási szervezési munkákkal megbízott szobrász, amit Verrocchio is elvállalt más alkalmakkal. A kifinomult, vállalkozó szellemű mecénás udvarában szabadon szárnyalhatott fantáziája és elmerülhetett a tudományos kutatásokban: érdekelték a műszaki tudományok és azok katonai alkalmazásai, az építészet, a folyadékok mechanikája, a ballisztika, az optika és a statika. Az emberi test elemzését kiegészítette a természet jelenségeinek vizsgálatával, arctanulmányokat készített, amelynek során a komikus vagy bizarr, sokszor groteszk emberábrázolások születtek. Ser Piero da Vinci telekkönyvi kivonatából is tudható, hogy Leonardo 1478-ban már nem élt velük egy házban. Lorenzo de’ Medici, Firenze uralkodója rendkívül nagyra értékelte művészetét, s a béke megerősítésére őt küldte Milánóba a Mórnak is nevezett Ludovico Sforzához, Milánó urához. Később sokan szemére vetették, miért hagyta el Firenzét Milánó kedvéért, és választotta Lorenzo il Magnifico humanista köre helyett Ludovico Sforzát. Lehetséges, hogy az is késztette Firenze elhagyására, hogy nem vették fel a Sixtus-kápolna freskóinak megfestésére javasolt négy legjobb firenzei festő listájára, még ha munkamódszerének lassúsága miatt hagyták is ki belőle.
1482-ben kötözött Milánóba, anélkül, hogy befejezte volna a Háromkirályok imádását. „…elkezdett egy táblaképet, amely a keleti bölcsek imádását ábrázolja, számos szép részlet között igen sok gyönyörű arc látható rajta” – írta Vasari. Leonardo da Vinci harmincéves korára tökéletesen kialakult jellegzetes látásmódja és egyénisége. Hamarosan Sforza, azaz más néven ‘Il Moro udvarának nélkülözhetetlen embere lett. Ő szervezte a régens, a herceg és a milánói nemesség nagyszabású ünnepségeit. Kosztümöket tervezett, koreográfiát készített, díszleteket épített, és számtalan apró technikai trükkel tette színesebbé az eseményeket.
Ekkor már érdekelte az emberi test felépítése.„Az ember kinyújtott karjainak hossza megegyezik a magasságával. A haja tövétől az álla hegyéig terjedő szakasz egytizede a magasságnak; az álla hegyétől a feje tetejéig terjedő szakasz egynyolcada a magasságának; a mellkasa tetejétől a haja tövéig egyhetede az egész embernek.”
A Leonardo-tanulmány az i. e. I. században élt építész, Marcus Vitruvius Pollio munkásságára utal vissza. Vitruvius legfontosabb műve a De architectura című építészeti tanulmánykötet.
„Ami az emberi test felépítését illeti, a többi állat testfelépítésével összehasonlítva úgy találtam, hogy érzékszervei tompábbak és nehézkesebbek. Vagyis egy kevésbé mesteri szerkezetből áll, részekből, amelyek az érzéki benyomásokra kevésbé érzékenyek. Ezzel szemben az oroszlánfajtáknál megfigyeltem, hogy a szaglóérzék, ami az agy központi részéhez tartozik, egy méretes kamrában áll a szag útjába, miközben az számos porcszöveten halad át, vagyis több csatornán, amelyek a már említett agyhoz vezetnek.”
Valószínűleg milánói tartózkodásának elején festhette a hitelesen tőle származó fennmaradt művek közül a Zenész képmását vagy az egyik legszebb képét, a herceg szeretőjét ábrázoló Hölgy hermelinnelt, azzal a szándékkal, hogy valamiféle igazolásul szolgáljon a Sziklás Madonna festményre – egy triptichon középső része – kötött szerződéshez. A Sziklás Madonna címet Leonardo da Vinci két vallásos tárgyú képe is viseli: a korábbi, 1483 és 1486 között festett változatot a Louvre őrzi, a későbbi (1491-1508) pedig a Londoni Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagítja 1880 óta. Fátyolos, finom átmenetekkel élő festésmódját Leonardo sfumatónak, füstszerűnek nevezte.
„Valóban nem tudom fejből idézni a klasszikus szerzőket, ahogy ők teszik, de nekem a tapasztalat fénye világít, akárcsak azoknak a mestereknek, akikre hivatkoznak. Nem tesznek egyebet, mint páváskodnak és pöffeszkednek, idegen tollakkal ékeskednek, nekem pedig még azt sem engedik meg, hogy sajátjaimat mutogassam.”
A milánói időszakban készítette el a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falára az Utolsó vacsora című freskót, egyik remekművét, amelyen közel tíz évig dolgozott. Az olajtempera kép technikailag nem igazán sikerült, állaga a falba szivárgó nedvesség miatt a századok során sokat romlott. 1494-1495-ben kezdte el, s több évnyi megszakítással 1498-ban fejezte be a milánói Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumának falán ezt az egyik leghíresebb képét. Leonardo a freskón a trompe-l’ceil alkalmazásával akarta elérni az életszerűség hatását. Célja az volt, hogy az embereket mindenekelőtt a látvány keltette illúzió révén ragadja meg. A terembe lépve az asztalnál ülő alakok elevennek tűnnek, mintha ott ülnének a pulpituson lévő asztal körül. Ezt a hatást a festő a perspektíva tudós alkalmazása révén érte el. Az Utolsó vacsora azt a drámai pillanatot örökíti meg, amikor Júdás árulására fény derül. Vasari így írott a freskóról: „…Mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében.”.
