„Az van a nyelvemen, ami a szívemen” – írta Molière az életét bemutatva a Tartuffe-ben. Jean-Baptiste Poquelin francia drámaíró, színész és rendező, akit Molière néven ismert meg a világ, háromszázkilencven éve, 1622. január 15-én született Párizsban.
Jómódú kárpitos apja azt szerette volna, ha fia az ő mesterségét folytatja, ám a párizsi egyetemen filozófiát és jogot tanult ifjú ehhez nem sok kedvet érzett. Amikor átvehette anyai örökségét, rögvest hátat fordított a szülői háznak, a szép reményekkel kecsegtető kárpitos műhelynek, felvette a Molière nevet – szeretője, Béjart asszony „lágy, hangocská”-nak (franciául: Molière-nek) nevezte -, és színésznek állt.
A színház- és irodalomkedvelő Béjart családhoz költözött, s hamarosan a nála jóval idősebb, ám vonzó, szép hangú Madeleine Béjart szeretője lett. Színésztársaival létrehozta az Illustre Théatre nevű társulatot, amely Párizsban nem sok sikert aratott, Molière kétszer is az adósok börtönébe került miatta.
A társulat 1645-től könnyed olasz bohózatokkal és Molière zenés vígjátékaival vidéken turnézott. 1658-ban XIV. Lajos is látta egy előadásukat, s pártfogásába vette a művészeket. A társulat otthonra lelt Párizsban, Molière pedig elkezdhette „szárnyalását”. Lajos támogatása és barátsága meglepte az udvart, hiszen a király másoktól különvéleményeket is alig viselt el, Molière-től nemcsak eltűrte, de el is várta a nyílt véleményt, a szabadszájúságot. Megmaradt feljegyzései alapján a király a magasságban ugyanúgy lenézte az urakat is és a gazdag polgárokat, mint a mélységből szóló író.
Első párizsi darabja, a korának finomkodó társalgási stílusát kigúnyoló A kényeskedők című műve támadások kereszttüzébe került, ám a király jól szórakozott rajta, s az író mellé állt. Tette ezt később is többször, hiszen kedves szerzőjének darabjai sokszor igencsak sértették hol az egyházat, hol az arisztokráciát, hol a sznob polgárságot. Az idő szorításában nem volt mindig lehetősége kidolgozni a végkifejletet, így a deus ex machina eszközeit alkalmazta, ettől darabjai még közvetlenebbek, még őszintébbek, még leleplezőbbek lettek.
1662-ben Molière feleségül vette egykori szeretője, Madeleine Béjart 19 éves leányát, Armande-ot, frigye támadások sorát indította el. Az új házasság szerencsétlen volt. A fiatalasszony – akárcsak annak idején az anyja – híresen szép és híresen vonzó volt, de ugyanolyan híresen csapodár és hűtlen. Molière a gúnyolódásra válaszolva írta meg a Nők iskolája című darabját, amelyet 1662-ben színre is vittek a szerző és ifjú neje főszereplésével. Ezt követően, eleget téve a király rendelésének, több zenés darabot és balett-komédiát írt.
Közben elkészült egyik remekműve, a mindenféle képmutatást és álszenteskedést leleplező Tartuffe, amelynek 1664-es bemutatója után olyan botrányt kavart, hogy a hatóságok is, az egyház is letiltotta a színpadról és Párizs érseke betiltotta. A darab ezután csak nyomtatásban terjedhetett 1669-es újbóli színre viteléig, amikor aztán kitörő sikert aratott. Mikor Molière legkritikusabb vígjátékát, a hivatali és a vallási képmutatást pellengérre állító Tartuffe-öt a hatóságok is, az egyház is letiltotta a színpadról, a király saját hivatalai és saját hitének egyháza ellenére kierőszakolta a nagy komédia játszhatóságát.
A tilalom nem csüggesztette el a szerzőt, aki az ezt követő időszakban alkotta legjobb és legismertebb darabjait: a Don Juant, A botcsinálta doktort, a Mizantrópot, az Amphitryont, a Dandin Györgyöt és a pénzimádat lélekgyötrő komédiáját, A fösvényt. „Jobbat nem tudtam írni, és bizonyos, hogy nem is fogok” – írta Molière A mizantrópról, amelyet 1666-ban mutatott be a társulata. „A mizantrópot ötvenévente újra kellene írni” – mondta a darabról Diderot egy évszázaddal később.
Különös módon ezek a darabok nem arattak akkor sikert, s ezért a következő három évben visszatért a balett-komédiákhoz. E műfajban is kiválót alkotott az 1670-es Úrhatnám polgárral, amely a nemesek kegyeire és „kultúrájára” vágyó sznob polgár gyilkos szatírája.
Az udvari színház mellett a párizsi városi színház is Molière uralma alá tartozott. Komédiáit urak és gazdagok átkozódása, de a nézők zajos ünneplése kísérte. Azok a művei, amelyeket maga is vállalt és sajtó alá rendezett, 36 vígjáték. Ő ugyanis következetesen a komikumra helyezte a hangsúlyt, és komédiának nevezte a tulajdonképpen tragikus témákat is.
A túlfeszített munkatempó azonban egyre jobban aláásta a vélhetőleg már tüdőbajos Molière egészségét. 1673. február 17-én, A képzelt beteg előadása közben rosszul lett, de végigjátszotta a darabot, hogy színészei ne essenek el az est jövedelmétől, de az éjszaka folyamán meghalt. Temetése dísztelen volt és csendes, mivel színészeknek nem járt ekkoriban más búcsúztató.
Mind a mai napig komiédiái számítnak a legtöbbet játszott színházi daraboknak, „divatja” nem látszik elévülni. Ezt bizonyítja az 1963-ban kiadott Dobossy László A francia irodalom története c. művében megjelent adatsor is: a Comédie-Francaise deszkáin 1680 és 1920 közt 21 647-szer játszottak Molière darabot, ugyanekkor Racine-éit 6753-szor, Corneille-éit 5241-szer. Hazánkban már a XVIII. század végétől fordítani kezdték Molière darabjait, és azóta nálunk is fényes karriert futottak be művei.
