Vannak költők, akikről nem beszélni kell, hanem olvasni. Dsida Jenő túl fiatalon hunyt el, műveiben azonban megtaláljuk az öröklétet, mert tudja: „álmodik a temető”. Ezen a héten Dsida Jenő Temetőben című versét ajánljuk.
Dsida Jenő 1907. május 5-én született Szatmárnémetiben. Első verseskötete 1928-ban jelent meg Kolozsvárott Leselkedő magány címmel, ezt követte 1933-ban a Nagycsütörtök, majd 1938-ban az Angyalok citeráján című posztumusz kötet, mely betegágyán írt utolsó verseit is tartalmazza.
Dsida egyike volt a korszak legkifinomultabb, leghajlékonyabb verstechnikával bíró lírikusainak. Fiatalon, alig 30 évesen, 1938. június 7-én Kolozsvárott hunyt el.
Dsida Jenő olyan lírai világot teremtett, amelyet egyszerre határoz meg a földi dolgok szépségére és sokféleségére nyitott szemlélet, a rácsodálkozás képessége, másfelől pedig a transzcendencia felé való emelkedés kiolthatatlan igénye.
Október vége és november eleje a halottakról a halottakért szól. A mindenszenteket megelőző naphoz kapcsolódik az angolszász eredetű halloween, mely a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája, majd jön a mindenszentek ünnepét követő halottak napja, november 2-án, mely fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezés napjává.
Dsida Jenő: Temetőben
Köröttem csend – és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok –
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.
Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
(1924. augusztus 31)
