Egy izmos férfi fekszik a vízben, mint magzat az anyaméhben. A kép ezt mutatja, de a képnek tartalma van, mesél. Nelson Reguera kortárs táncos és Glázer Attila fotográfus több éve tartó közös munkája egy kiindulóponthoz ért: a vízhez. – Interjú
A két művészt az élet kezdete, annak értelme érdekli, és mozgatja művészetüket évek óta. Menekülés, süllyedés, bölcsők és nyugvóhelyek. A víz mindenki számára mást jelent, mégis tagadhatatlanul az élet bölcsője. Elválaszt, és megóv sok mindent a Földön.
A víz titkaival, önmagával és a rejtekező érzelmekkel szembesítenek mindenkit a művészek. Az anyaméh csöndet, a mindent beszippantó végtelent. Egyéves születésnapját ezzel a megnyugtató és felkavaró, érzelmes kiállítással ünnepli a Három Hét Galéria.
Nelson Reguera a Frenák Pál Társulat kortárs táncosa, te pedig a Három Hét Galéria fotográfusa vagy, mi az összekötő kapocs kettőtök között?
Nelsonnal lassan négy éve együtt dolgozom. A közös munkánknak az a lényege, hogy ő egy olyan kortárs táncos, aki bár szinte bármit meg tudna csinálni a testével, már egyéb utakat keres a művészi kifejezésre, nem a technika számít neki elsősorban. Hasonlóan, mint én is. Technikailag eljutottam egy olyan szintre a fotográfiában, hogy már nem érdekel maga a technika. Nem érdekel a panorámafotózás vagy a repülő pisztolygolyó lefényképezése. Ezek a technikák egyébként nagyon szép alkotásokat tudnak létrehozni, de körülbelül három másodperc múlva továbblépsz rajtuk, nem hagynak benned mély emlékeket. Ha elérsz egy bizonyos elmélyültségi szintet, már nem az előkép számít, hanem az, mennyire tudod lehozni azt, amit a fejedben elképzeltél.
Nelson harminckét éves, a kora közrejátszik abban, hogy másképp akarja megmutatni magát?
Nem. Sőt, Nelson Frenák Pál táncosa és koregráfus asszisztense, és pont mostanában érett meg benne, hogy létrehoz egy saját társulatot. Őt is azok az alapvető dolgok érdeklik, mint például a születés és a halál, vagy bármi, amit nevezhetsz közhelyesnek, de közben az élet alapkérdései. És mert mindenkit foglalkoztat, ezért mindenki különböző fogódzókat keres bennük.
Ti milyen fogódzókat találtok?
Egymást. Elsősorban. Nagyon hasonló a gondolkodásunk.
Ez miben nyilvánul meg?
Egyikünket sem érdeklik a felszínes dolgok. Ha valamivel foglalkozni kezdünk, akkor tényleg annyira belemélyedünk a munkába, hogy a teljes külső burkot lehántjuk magunkról. Hagyjuk, hogy fájjon.
További képek a galériában megtekinthetők
Neki, mint táncosnak, és neked, mint fotósnak, mit jelent ez a fájdalom?
A zuhanás élménye elsősorban. Teljesen mindegy, hogy képileg zuhansz bele valamibe vagy fizikailag. Nelson esetében, ha elképzelsz egy nagyon erős táncot vagy mozgássorozatot, ami túlmutat a táncon, és már nem a mozgásról, hanem a tiszta érzésről szó. Az én fotóim esetében pedig úgy kell elképzelni, hogy túllépsz azon, hogy milyen technikát és eszközöket használsz, mert a megjelenített érzés a fontos.
De a fizika törvényei, a technika azért adottak.
Igen, de a munka nem a technikáról szól. Például egy trükkös panoráma felvétel a technikáról szól, és nagyon nehéz vele érzelmeket megjeleníteni. Képileg úgy kell elképzelni, hogy a legegyszerűbb géppel is meg lehetne valósítani az elképzelésedet, mert az érzelmet, és az általa megmutatott pillanatot fotózod le, ami akkor megjelenik a gép előtt. Nem azon múlik, hogy mi van a kezedben.
Pillanatra dolgoztok? Elkapjátok azt a pillanatot mindketten, amit elképzeltetek, amire vágytok, amit meg szeretnétek mutatni, vagy…?
Mindkettő. Azaz, maga a készítés a feldolgozás folyamata, de ezek a képek valójában, rövid idő alatt készültek el. Előtte dolgoztunk az ötlettel sokat, munka előtt beszélgetünk sokat, és mindenek előtt foglalkozunk saját magunkban a témával. Amikor eljutunk a megvalósítás pillanatáig, akkor a képek már gyorsan, félig meddig spontán születnek. Közben pedig egymást instruáljuk a teljes munkafolyamat alatt.
Nagyon erős szimbiózisban dolgozunk, elképesztő alázattal a másik és a munkánk iránt. Nelson megcsinál mindent, amit én mondok neki, de nem azért, mert utasítom, hanem mert pontosan tudja, hogy segítek neki abban, hogy képileg ő hogyan tudja kifejezni azt, amit ő a táncban kifejezni próbál.
Van tovább?
Persze. Ez csak a kezdet, még ennyi közös munka után is. Előfordul, hogy Nelsonnal hetekig nem beszélgetünk, nem látjuk egymást, mégis mindketten dolgozunk a háttérben a következő fordulóra. A franciaországi Cassis egy fontos állomássá vált számunkra, itt vettük fel ennek a munkafolyamatnak az első sorozat, a Classis 1,2,3,4 címet viselő képeit.
A kiállítás megnyitója is Nelsonra épül?
Igen. Egy olyan performansszal nyitja meg, ami a küszöbről szól. Angolul az in between sokkal jobban kifejezi, mint magyarul: között. A küszöbön indul majd a bemutató, és az utcát és a galériát fogja összemosni illetve bevonni, a közönséggel együtt. Nagyon sokszor van az a félelmünk, hogy hogyan megyünk át egyik oldalról a másikra, ez legyen akár a halál, a születés, egy kapcsolat vége vagy akár eleje, ezt az „átlépést” tudjuk a legnehezebben megtenni.
A víz közege pedig egy olyan alapvető elem, ami vagy befogad, vagy eltaszít. Táncolni is lehet a vízben, süllyedni viszont annál inkább érdemes. Nelsont ez a süllyedés, a zuhanás érdekli.
Mindegyik fotó fekete-fehér.
Igen. Színesben készültek, de már a készítés folyamata alatt tudtuk, hogy fekete-fehér lesz. Azt gondolom, hogy szín akkor kell a képre, ha az a szín kifejező erővel vagy egy plusz jelentéstartalommal bír. Mindketten arra törekedtünk, hogy ezek a képek letisztultak és egyszerűek legyenek. Nem feltétlenül egyértelműek, mert elgondolkodtatónak, feszültségkeltőnek vagy épp megnyugtatónak kell lenniük, de az egyszerűség árassza, illetve keltse fel mindezt az érzést, semmiképpen sem valami erőltetettség.
A Három Hét Galéria egy éves lett. Milyennek látod az elmúlt időszakot?
Fárasztó, sikeres. Őrjöngő, csendes. Teljesen ambivalens minden gondolatom a galériával kapcsolatban. De ez így van rendjén.
Sok minden változott, de igazából mégsem változott semmi: a munkához való viszonyomat egyetlen dolog határozta meg eddig is, ezután is. Szeretem azt, amit csinálok. Jól bánok azzal, amit szeretek. Odafigyelek tehát a munkámra és minden alkalommal tudatosítom is magamban, hogy jó ezt, vagy azt csinálni. Egyszer élünk. Vagy mégsem…
Megnyitó október 24-én hétfőn, este 7 órakor. Cím: Három Hét Galéria, Budapest, XI. kerület Bartók Béla út 37.
Kibelbeck Mara
