„Mozart zenéje olyan szőlős kert, amely egy vulkán lejtőjén nő.” Yehudi Menuhin Wolf-díjas amerikai hegedűművész, a 20. század egyik legkiválóbb hegedűse 15 éve halt meg.
„A zene a káoszból rendet teremt; a ritmus a széttartót egységbe fogja; a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja; a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti.” Minden idők egyik legismertebb hegedűművésze, a zene fáradhatatlan és szuggesztív népszerűsítője, Yehudi Menuhin 15 éve, 1999. március 12-én halt meg.
Yehudi Menuhin 1916. április 22-én született New Yorkban orosz-zsidó családban. Családja vasszigorral egyengette karrierjét, még azt is előírták, mit olvashat, kikkel barátkozhat. Háromévesen kezdett hegedülni, kilencévesen már csodagyermekként ünnepelték, tizenegy évesen adott koncertje előtt rendőrkordonnal kellett visszatartani a rajongók tömegét.
Mivel az egész világ látni akarta, 1935-ben 110 koncerten lépett fel 13 ország 63 városában. Játékát hallva Albert Einstein (maga is lelkes hegedűjátékos) így kiáltott fel: most már tudom, hogy van Isten a mennyben. Menuhin a turné után visszavonult, hogy technikáját fejlessze, hogy – szavai szerint – megtanulja mindazt, amit addig ösztönösen játszott.
Nem ismert zenei korlátokat
A második világháború alatt félezer koncertet adott a szövetséges erők és a Vöröskereszt támogatására, majd fellépett a bergen-belseni koncentrációs tábor túlélői előtt is. 1947-ben a háború után első zsidó zenészként lépett fel Németországban, a zenekart a náci kollaboráns vádjába keveredett Wilhelm Furtwängler vezényelte.
„Az idegesség, az előadás előtti félelem, a szorongás a pódiumon, a bénító feszültség – egészen mindennapos dolgok, és én mindegyiket ismerem…”
Nem ismert zenei korlátokat: együtt zenélt Ravi Shankar szitárművésszel, a Beatles együttessel, dzsessz-zenészekkel, cigányprímásokkal. Szívügye volt a tehetségek felkarolása és támogatása, 1956-ban a svájci Gstaadban alapított iskolát. 1959-ben Angliába költözött, ahol kibontakozott karmesteri karrierje.
1963-ban Stoke d’Abernonban megalapította a róla elnevezett iskolát, amelyben a zenei és a hagyományos oktatás párhuzamosan folyt. Ő hívta életre a Windsori Ünnepi Játékokat, majd közel 10 évig a Bath Festival művészeti vezetője volt. Együttesével – a Menuhin Festival Orchestrával – bejárta a világot.
1969-től az UNESCO nemzetközi zenei tanácsának elnöke volt, 1972-ben a londoni Trinity College of Music elnöke lett. Megkapta a Becsületrendet, a Nehru-rendet, Svájc díszpolgára lett, 1985-ben megkapta a brit állampolgárságot, 1993-ban II. Erzsébet királynő élethosszig tartó bárói címet adományozott neki, így kijárt neki a Lord megszólítás.
Fáradhatatlanul népszerűsítette a zenét
A számtalan jótékonysági koncertet vállaló, mélységesen humánus virtuózt az UNESCO 1992-ben tiszteletbeli jószolgálati nagykövetté nevezte ki. Számos magas kitüntetés birtokosa; 1980-ban George Washington-díjat kapott, 1991-ben művészeti Wolf-díjjal tüntették ki. A zenét el akarta vinni a hátrányos helyzetűekhez, a mozgáskorlátozottakhoz, a szegényekhez, az idősekhez, sőt a bűnöző gyerekekhez is, mert hitt benne, hogy reményt, bizalmat, örömöt nyújthat nekik.
Véleménye szerint a zene univerzális nyelv, maga a hit és a szeretet, amelynek segítségével az emberek jobban megérthetik egymást. Fáradhatatlanul népszerűsítette a zenét, az ő kezdeményezésére ünnepeljük október elsején a zenei világnapot, könyve és tévésorozata született Az ember zenéje címmel.
Magyarországhoz különleges kapcsolat fűzte, először 1930-ban lépett fel Budapesten. Bartókot a század legnagyobb zeneszerzőjének tartotta, ő volt az első nem magyar hegedűs, aki Bartók-műveket adott elő, és 1944-ben New Yorkban ő mutatta be a Szonáta szólóhegedűre című darabot, amelyet Bartók neki komponált. A háború után első külföldi művészként Menuhin lépett fel Magyarországon. Kodálytól is kért hegedűversenyt, de a teljes műnek csak töredéke készült el.
Minden idők egyik legismertebb hegedűművésze, a zene fáradhatatlan és szuggesztív népszerűsítője egy berlini kórházban halt meg szívbénulás következtében.
