„Sötét zivatar fogta el a hansági láthatárt: az égboltozat olyan volt, mint egy gyásszal bevont templom, a távol villanások meg-megemelték a földig érő kárpitot, s utánuk hangzott – a távoli orgonaszó.” Zórád Ernő illusztrációjával Jókai Mór Névtelen vár című regényéből a befejező részletet ajánljuk mindenki figyelmébe.
Előzmény:
A Zórád – Jókai Mór: Névtelen vár 1-2.
A Zórád – Jókai Mór: Névtelen vár 3-4.
A Zórád – Jókai Mór: Névtelen vár 5-6.
A Zórád – Jókai Mór: Névtelen vár 7-8.
Ha azt kívánta Vavel, hogy adjon Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést: ez bőven beteljesült.
Egypár esztendeig járt még a híre Botta Zsófiának, el is jöttek a névrokonok messze földről azért az ezerötszáz forintért, amit Vavel gróf, mint a megholt leány hátrahagyott ruháinak vételdíját, a vármegyénél letett a jelentkező örökösök számára; de egy sem tudta a családi összeköttetést bebizonyítani. Aztán jött a devalváció; a fekete bankó elolvadt a bezárt kasszában, s többet senki se jött aztán Botta Zsófia felől kérdezősködni.
Vavelről és Katalinról sohasem hallott többé a világ semmit. A nemesurak is hazamentek a falvaikba szántani, vetni, s befogták a harci paripát szekér mellé. Ez volt az utolsó nemesi inszurrekció.
A Névtelen Vár is el tudott tűnni. Ahogy el-eltűnnek a Fertő partjain falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte szépen a föld, lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó szélvitorláig; mint ahogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész korszakot: a nemesség erős várát, egyik bástyáját a másik után, egész a címeren könyöklő kardhordozó karig, lassan, csendesen, észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás nélkül, – örökre.
„Nemes lelkek” még vannak a világon, „urak” is vannak; „vitéz harcosok” is vannak; de „nemes emberek” nincsenek többé!
Felhasználti irodalom:
Jókai Mór: Névtelen vár
