„Ahogy a vasat belepi a rozsda, a víz megposhad, vagy a hidegtől jéggé lesz, úgy az értelem is, ha nem használjuk, megromlik.” 500 éve halt meg Leonardo da Vinci firenzei festő, szobrász, építész, író, fizikus, tudós, a reneszánsz ember „őstípusa”.
A saronnói templom számára 1525-1526 között festett A szűz menyegzője című freskóján Bernardo Luini ragaszkodott hozzá, hogy megörökítse mesterét, aki nélkül a festmény nem jött volna létre. Leonardo a háttérben látható, hosszú ősz haja összeér mellkasára omló fehér szakállával. „Luini víziójánál is beszédesebb Leonardo 1512 körül, 50 éves korában vörös krétával készített Torinóban őrzött önarcképe. A néhány vonással jelzett ősz haj és szakáll markáns, felejthetetlen arcot keretez. A homlokot erőteljes ráncok barázdálják; a vastag szemöldök elfedi a felső szemhéjat; a ráncos szemek parancsoló tekintettel merednek előre, az orr fölötti apró ránc erős koncentrációra utal; a felsőajak megvetően legörbül, és a száj két sarkában valamiféle fájdalmas kifejezés ül.”
Egy öreg sas arca ez, amely hozzászokott a szárnyalás szédületéhez, és túl sokszor nézett már szembe a nappal. Leonardo melankóliája a nagy gondolatok és nagy remények visszfénye. Da Vinci egy új kor előfutára volt, aki a jövőbe tekint, és arról a korról álmodozik, amikor az ember a tudomány és a művészet által valóban ura lesz a világegyetemnek. Az önarcképet jelenleg a torinói Biblioteca Reale csodálatos gyűjteményében őrzik.
Leonardo da Vinci firenzei festő, szobrász, építész, író, fizikus, tudós, a reneszánsz ember „őstípusa” volt, aki a világ megismerésének szenvedélyétől űzött, objektív, kutató reneszánsz művészszellem legnagyobb és legegyetemesebb képviselője, és akinek az emberi ismeret egész területén végigszántó, merész fölfedezésekben, kísérletekben és előremutató felismerésekben gazdag tudományos, elméleti munkásságáról köteteket kitevő irodalmi hagyatéka tanúskodik Messer Piero falusi jegyző és egy Caterina nevű parasztlány törvénytelen fiaként született a Firenze környéki Vinciben 1452. április 15-én. 1466-tól Andrea del Verrocchio festőműhelyében dolgozott, s számos területen szerezett jártasságot: elsajátította a festészet, szobrászat, mintázás technikáját, látott fémöntést, bepillantást nyert a kémia rejtelmeibe, gyakorolta a bőrművességet, szőnyegkészítést, sőt zenei ismereteket is szerzett. Egyik első munkája egy Verrocchio-képen való közreműködés volt, s a legenda szerint amikor a mester meglátta tanítványa munkáját, azt annyira tökéletesnek találta, hogy úgy döntött: ő soha többé nem fest. A reneszánsz festők életének krónikása, Giorgio Vasari festő és író így jegyezte le: „Verocchio nem akart többé festékhez nyúlni, mert sértette az önérzetét, hogy egy gyerek többet tud nála”.
Megmaradt rajzai közül az Arnó-völgyi táj tollrajz a legrégibb, és kacskaringós tükörírással így keltezte „1473. augusztus 5-én, a Havas Szent Szűz napján”. A lap másik oldalán is van egy tájkép, emberi alakokkal, krétával és tollal rajzolva, szélén ezzel a Leonardónál szokatlan megjegyzéssel: „Elég jól sikerült”.
Mint független festő Leonardo 1472-től szerepel a festők céhének névjegyzékében, és húszévesen saját műhelyt nyitott, s megszülettek első önálló alkotásai, az Arno-völgyi táj vázlatrajza, a Háromkirályok imádása és a Szent Jeromos. 1478-ban őt bízták meg a városháza, a Palazzo Vecchio Szent Bernát-kápolnájában az oltárkép elkészítésével, 1481-ben a San Donato-templom főoltárképének megfestésével, de egyik művét sem fejezte be, csak vázlatokat készített. Leonardo a festés mellett tervet készített az Arno folyó szabályozására, csatornák építésére, hadigépeket, ostromlétrákat rajzolt, szélmalomkereket tervezett hadi célokra. Leonardo da Vincit kimeríthetetlen kíváncsisága hajtott újabb és újabb felfedezések felé.
1482-ben a város ura, Lorenzo de” Medici a két város közti béke megerősítésére Milánóba küldte a Mórnak is nevezett Lodovico Sforzához. Leonardo Milánóban festette a Sziklás Madonna című oltárképet. „A Sziklás Madonna Leonardo első képe, amelyet milánói tartózkodása alatt festett. Azzal a céllal készült a mű, hogy majd a milánói San Francesco Grande templom Szeplőtelen Fogantatás kápolnájának a szárnyas-oltárát díszítse – olvasható a Híres festők sorozatban. – A barlang témája mindig lenyűgözte az olasz mestert. Szerinte a barlangok sajátos geológiai zsigerek, amelyekben a „fortélyos természet” elhelyezte hatalmas és titokzatos szervezetét. Először a Sziklás Madonna címe így hangzott: Madonna a Kisdeddel, Keresztelő Szent Jánossal és az angyallal. A kép hátterében gleccserekre emlékeztető hegyek láthatók, ami a természet végtelenségét hivatott jelképezni – minden valószínűség szerint ez a kép igazi témája. A művész ugyanennek a témának még egy verzióját elkészíti, amely ma a londoni National Gallery tulajdonát képezi.”
A festmény második változatában a Mária jobbján lévő gyermek hosszú vörös keresztet tart. A másfél évig tartó restaurálás során bebizonyosodott, hogy a festmény teljes egészében Leonardo da Vinci műve, s nem pedig asszisztenseivel festette, mint korábban a művészettörténészek feltételezték. A tévedést az okozta, hogy a képet valójában sohasem fejezte be a művész, így a festmény különböző részei különböző „készültségi fokot” mutatnak.Így az angyal kezét csupán vázlatosan festette meg, míg a főalakok fejét igen aprólékosan dolgozta ki. A Londoni Nemzeti Galéria szerint „Lehetségesnek tűnik, hogy Leonardo festette az egész képet”.
A Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumába az Utolsó vacsorát A szekkó technikával készült falikép azt a drámai pillanatot örökíti meg, amikor Júdás árulására fény derül. Leonardo Utolsó vacsorájának a drámai színtere Krisztus végzetesen szomorú és csalhatatlan kijelentése: Egy közületek el fog engem árulni! Ezek a bánatos megadással kiejtett szavak azok, amelyek, hullámzásba hozzák a hirtelen megdöbbenéstől lesújtott és felindult apostolok lelkét.
.
Giovanni Maria Pala a Musica Celata (A rejtett zene) című könyvében nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Leonardo híres festményére öt kottavonalat húzott, s a képen látható kenyereket, valamint Jézus és az apostolok kezét hangjegyeknek vette, így olvasható a festmény zenéje. A toszkániai Leonardo-múzeum igazgatója, Alessandro Vezzosi azt mondta, hogy a felfedezés „hihető”, hozzátéve, hogy Leonardo igazi reneszánsz alkotóként nemcsak képzőművész, tudós, feltaláló, hanem zeneszerző is volt. „Mindig megvan a veszélye, hogy az ember olyasmit fedez fel, ami nincsen, ám ezúttal bizonyos, hogy az üres terek a festményen harmonikusan helyezkednek el, s ahol harmonikus arányok vannak, ott muzsika is található” – magyarázta az igazgató.
„A festészet és a szobrászat között nincs más különbség, csak ez: a szobrász nagyobb testi fáradsággal hozza létre műveit, mint a festő, a festő meg nagyobb szellemi erőfeszítéssel.” (Leonardo da Vinci: A festészetről)
A milánói udvarban Leonardo elmélyült a katonai és műszaki tudományokban, az építészet, a folyadékok mechanikája, a ballisztika, az optika kérdéseit kutatta. Tizenhat évig dolgozott Francesco Sforza lovas szobrán, a tervek készítése közben született többek között híres ábrázolása az emberi test tökéletes arányairól, a körbe és négyzetbe írt emberről. A művész a munkát rá jellemző módon soha nem fejezte be, csak egy hét méter magas agyag modellel készült el. A szoborra szánt bronzból a fejedelem végül ágyút öntetett, az agyagmodellt a Milánót elfoglaló XII. Lajos francia király íjászai céllövészetre használták, így megsemmisült.
Az anatómia, a test működése és a lovak mozgása mellett folyamatosan foglalkoztatták a harci eszközök. Sarlós harckocsi és páncélos harci kocsikat (testudo, teknősbéka) az ókori irodalomból ismerték már Leonardo korában is. A sarlós kocsit állítólag még Leonardo idejében, 1512-ben is használta Pedro Navarro, a spanyol mérnök-tábornok a ravennai csatában a franciák ellen, mégpedig nagy sikerrel, bár végül a serege vereséget szenvedett.
Leonardo a következő időszakban megfordult Mantovában, Velencében, Firenzében, majd 1500-ban Cesare Borgia szolgálatába állt mint mérnök és katonai építész. Tökéletesítette a szárazföldi és hajókra szerelhető fegyvereket, megnövelte a mozsárágyúk tüzelőerejét, új csúcsíves lövedékeket, gránátokat, ágyúkat, kőhajítókat tervezett.
Rómában anatómiai tanulmányait is folytatta. Kísérleteit azonban jelentették a pápának, a szentségtörést súroló morbid kíváncsiságnak állítva be azokat. A kísérleteknek otthont adó kórház igazgatója megrettent, és sietve megtiltotta Leonardónak, hogy folytassa boncolásait.
Leonardo 1503-ban már Itália leghíresebb festője volt, ekkor ismerkedett meg a 30. évét betöltő már sikeres és törekvő Michelangelóval. A fiatalabb művész nem értette kortársának egyetemesség megragadásának iránti érdeklődését, a valóság megfigyelésének fontosságát és a kézzel fogható dolgokon túlmutató, tudós gondolkodását, valósággal riválisnak tekintették egymást. VIII. Károly francia király itáliai betörése után visszatért Firenzébe, ahol megkapta élete legnagyobb megbízatását: a Palazzo Vecchióban a firenzei győzelemmel végződött anghiari csatát kellett megörökítenie a tanácsterem falán. A terem másik felén a Cascinai csata megfestésére Michelangelót kérték fel, de egyik zseni sem készült el a munkával.
Leonardo ezt követően festette legismertebb művét – és talán a világ egyik legismertebb festményét -, a Mona Lisát (más nevén La Gioconda). A portré szinte azonnal nevezetessé vált. Mona Lisa talányos mosolya egész irodalmat teremtett, Leonardo a képbe belesűrítette mindazt, amit összegyűjtött önmagában, s művészileg ki akart fejezni. Legnevezetesebb portréját, a Giocondát 1506-ban fejezte be. Mona Lisa, Antonio Maria di Noldo Gheraldini nápolyi hölgy volt, Zanobi del Giocondo harmadik felesége volt, akit 1493-ban vezettek oltár elé.
„Nincsen semmi bizonyosság azokban a tudományokban, amelyekben nem lehet alkalmazni a matematikai tudományok valamelyikét, vagy amelyek nem fonódnak össze a matematikai tudományokkal.” (Leonardo da Vinci: Tudomány és művészet)
Ezzel le is zárult nagy alkotásainak korszaka. Életének hátralevő részét a nyugtalan vándorlás és egy utolsó nekilendülés jellemezte a tudomány, elsősorban az anatómiai kutatások területén. A francia király, XII. Lajos szolgálatába lépett mint udvari festő és építész. A király nagylelkűen támogatta és Amboise-ban külön rezidenciát bocsátott rendelkezésére: az amboise-i királyi kastély közelében a fényűzően berendezett Cloux-udvarházban élt, építészeti és öntözési tervekkel foglalkozott.
Leonardo életének utolsó három évében csak tanítványa, Francesco Melzi maradt mellette, aki megmentette Leonardo életművét a pusztulástól. A reneszánsz egyik legnagyobb lángelméje magányosan halt meg 1519. május 2-án. Végrendelete értelmében valamennyi kéziratát, rajzát mellette kitartó tanítványa, Francesco Melzi kapta meg, a műhelyében lévő festményeket – köztük a Mona Lisát – pedig egy másik tanítványa, Giacomo Salai.
