Szükségtelen hosszan felvezetni, miért és mennyire aktuális az idegengyűlölet kérdése a 21. századi Európában. Valló Péter Shakespeare-rendezése Shylock-kal mutatja meg, mi történhet, ha legfőbb értékrendünk a kiközösítés. Hegedüs Barbara a Pesti Színház A velencei kalmár bemutatójáról írt.
A velencei kalmár a Pesti Színházban
Shakespeare a sláger, szól egy régi musical, a Csókolj meg, Katám! egyik betétdala, s nem túloz. Az angol drámaíró műveit jóval többször ültetik át színházba vagy mozgóképre, mint akármelyik pályatársáét, néhány évtizede a popkultúra is magába fogadta. A Bárd tekintélyes számú alkotásainak élbolyában a mai napig ott hajt A velencei kalmár is, ami egyik legzavarbaejtőbb darabja, s még az is ismerni véli, aki sohasem látta. A megszületése óta eltelt négyszáz évben eltérő interpretációkkal állították színpadra vagy álmodták celluloidra (hogy mást ne említsünk, bő tíz éve Al Pacinóval készült egy moziváltozat), és sok vitát generált, főleg a benne ábrázolt antiszemitizmus és etnikai feszültségek kényessége miatt. A darabot a Pesti Színház márciusi premierjére vadonatúj nyelvi köntösbe öltöztették: Nádasdy Ádám fordítása üde, friss, és könnyen dekódolható. Hol vannak már azok a nehézkes, avíttnak tetsző, Arany János, Vörösmarty Mihály, Ács Zsigmond, Kosztolányi Dezső vagy Babits Mihály által fordított shakespeare-i sorok, melyekkel annyit birkóztunk magyarórákon? A közoktatásban persze még megtalálhatók, a színpadokról viszont eltűnőben vannak, helyüket Nádasdy Ádám vagy Varró Dániel magyarításai foglalják el.
Tehát: A velencei kalmár, Pesti Színház. Két utcazenész játszik a színpad szélén, a hegedűszót azonban hamar elnyomja a dübörgő techno, léha ifjak s lányok menetelnek be a sötét színpadra, s ugyanígy hagyják el a teret a második felvonás végén – eme keretezés művészi lényege számomra elsikkadt, sőt, kicsit öncélú beavatkozásnak éreztem a mű szövetébe. A felvezetés után, Antonio és Bassanio jelenetével indul a jól ismert, cselekményvezetésileg nem túl bonyolult történet. Antonio, a velencei kalmár (Stohl András) kezeskedik testi-lelki jó barátjáért, a minden vagyonát elszerencsejátékozó Bassanio-ért (Telekes Péter): a kereszténygyűlölő, cinikus és anyagias Shylock-tól (Kern András) pénzt vesz fel uzsorakamatra, hogy barátja egy előnyös házasság céljából Belmontba hajózhasson. Igen ám, de a zsidó bankár feltétele igen durva: egy font húst metszhet ki ügyfele testéből, amennyiben az nem képes határidőre kipengetni tartozását. A határidő betartása természetesen nem sikerül, Antonio hajói elsüllyednek, s Shylock boldogan feni kését a keresztény vérontáshoz. Bassanio újdonsült és talpraesett felesége, Portia (Bach Kata) azonban álruhát ölt és megmenti férje barátjának életét, így a történet a velencei urak fényes győzelmével és a zsidók bukásával zárul. Valló interpretálásában azonban az előbbiek sem lesznek kitörően boldogok.
Az eredeti Shakespeare-mű vígjáték, az elmúlt négyszáz év társadalmi változásai azonban komorabbá formálták, s nemcsak amiatt, hogy a Holocaust után Shylock-ot már nem illik végletesen gonosznak ábrázolni. Hisz annyi modern és aktuális potenciál van ebben a darabban, kezdve az Antonio és Bassanio közti homoerotikus vonzalommal, s nem elfeledkezve arról, hogy a bonyodalmakat végül két okos és bátor nő oldja meg, leiskolázva a töketlen férfiakat. Igaz, férfiruhában, hisz a világ a nadrágnak kedvez – kellenek ennél érvényesebb szempontok?
A legerősebb szál kétségtelenül az antiszemitizmus és a kereszténygyűlölet összeütközésének ábrázolása. Kern András nem játszik vicces zsidó klisékre, az eredeti dráma komikus és torz figurájából szemernyit sem láttat. Shylock a színész megformálásában méltóságteljes, kimért üzletember, kihúzott vállakkal, egyenes derékkal, kalapban és zakóban jár-kel a civilizált és államuk jogrendjére oly büszke polgárok között, akik utána köpnek, szidalmazzák, a nevét alig mondják ki, zsidó, repked mindenhonnan változatos epitheton ornans-okkal ékesítve, rohadt zsidó, büdös zsidó, szemét zsidó, a szereplők dúskálnak a fordítás kínálta verbális bántalmazások bőségében, a sértegetés kéje még a nyálukat is kifreccsenti. De kipróbálnak rafináltabb megalázási módokat is: egy alig néhány másodperces jelenet során vacsoravendégnek invitálják a bankárt, ahol disznófejjel kedveskednek neki, majd rútul kinevetik. A lánya, Jessica (Tornyi Ildikó) megszöktetésének hírét – aki származásától szíves örömest szabadulván elfogadja az asszimilációs kényszert és zokszó nélkül simul a többségi társadalom diktálta rendbe – mindenki kárörömmel, gúnyolódással kommentálja. A keresztény primátus Shylock-ot kártevőnek tartja, patkánynak, kutyának, prefasiszta indulataival teljesen megfosztva emberi mivoltától – márpedig tudjuk, a nácik épp a dehumanizáció trükkjével tudtak több millió embert ellenségessé vagy legalábbis közömbössé tenni a lágerekbe hurcolt zsidókkal szemben. Valló hasonló incidensekkel indokolja az uzsorás jellemét: Shylock ugyan gonosz, de ez szinte érthető, a mindenhonnan rá háramló gyűlölet kis híján agyonnyomja, az lenne a csoda, ha erre a kollektív, pusztán származásával előidézett kirekesztésre nem tromfolna rá valahogy, nem válaszolna hasonló utálattal. Szimpatikussá azért nem válik Kern bőrében sem, mindenesetre súlyos lesz, igazi formátum, aki a megaláztatások és saját vérszomja közepette is őrzi szálegyenes tartását. Ezért drasztikusan kell kivágni a nemzettestből: erőszakos asszimilációval (keresztény hitre térítés) megtörni, córeszbe taszítani, bukása után pedig orvgyilkossággal életétől is megfosztani, s máris diadalittas tort ülhet a többségi társadalom. S bár kimondva nincs, áthallásokat a jelenre csak az nem lát, aki nem akar.
A nézőtér egyébként sokszor zavartan reagált a leplezetlen és tobzódó antiszemitizmusra. Két hölgy a zsidó szó minden elhangzása után sugdolózni kezdett, egy öblös férfihang három sorral hátrébb viszont szemérmetlen röhögésben tört ki, szemlátomást élvezve az anti-PC hangulatot. Láttam kamasz gyerekeket, akik el voltak képedve, hogy ugyanazon szerző sorait hallják, akiről az iskolapadban száraz tanári magyarázatokat kell végigszenvedni. A velencei kalmár feltehetően minden bemutatójával jól zavarba hozza a közönséget, akit arra treníroz a társadalom, hogy ha már mindenáron szidni akar valamilyen népcsoportot, azt csak névtelen kommentekben, vagy illedelmesen, eltakart szájjal és halkan tegye. Erre Valló előadásában a szereplők még jól fel is tekerik a hangerőt minden zsidózásos szekvenciánál, kegyetlenségük elképeszti, lenyűgözi vagy megborzongatja a nézőteret.
Ahogy várható volt, Kern nyomasztó és öntudatos alakítása háttérbe szorítja a többi színészt, még Stohl Andrást is: a színész példás fegyelmezettséggel és csendes szomorúsággal hozza a szerelmes Antoniót, akiből azért néha kibújik az ördög, s vérfagyasztóan képes a zsidó szót elsziszegni. A velencei kalmár magányos, rosszkedvű hős, arcvonásait egyedül szeretett Bassaniója képes felderíteni. Melankóliájának oka valószínűleg a beteljesületlen férfiszerelem, s ez akkor válik a legnyilvánvalóbbá, mikor a darab végén találkozik Portiával, Bassanio feleségével. Portia korábban is gondterhelt arccal ejti ki a „testi-lelki jó barát” kifejezést, a személyes találkozásnál a másik kelletlen és ironikus üdvözlése ellenkezőjére fordítja a két szereplő eredetileg szívélyes viszonyát. A rivalizáló Portia és Antonio tulajdonképpen hoppon maradnak: az elpuhultaké, a felületes és ostobácska, flitteres cipőt hordó Bassanióké a világ. Valló kritikával kezeli ezt a típust, aki dzsentriket megszégyenítő lazasággal kártyázza el összes pénzét és sikerrel hajszol vagyonos feleséget, a mély érzelmekből semmit nem vesz észre, s még saját nejét sem ismeri fel, ha az okosan beszél és belebújik egy nadrágba.
Valló viszonylag kevés igazán komikus elemet használ az előadásban. Ilyen például a tárgyalóterem-beli buzgó késfenés, vagy az olyan, nagy nézőtéri kacajt kiváltó, kikacsintó és az előadás mondandójával tökéletes összhangban lévő mondatok, mint: A hatalom nem írhatja felül a törvényt – hatásszünet – Velencében (a nem pontos idézetért elnézést kérek). A ruhákat akár a H und M-ből is rendelhették volna, zakók, kalapok, bőrdzsekik, flitteres estélyik, titkárnős fehér blúzok és szűk miniszoknyák lepik el a helyszínt. A színpadképet kopott barna háttér uralja, három szinten zajlanak az események: alul és felül nyíló ajtók mögötti zugokban, és egy néha felhúzott, néha leeresztett óriáshintában, mely hol szerelmi fészekként, hol kocsmaasztalként, hol tárgyalótermi bútorzatként funkcionál. A sűrű elsötétülés-kivilágosodás végzetszerű, baljós atmoszférát teremt, melyet csak fokoznak a felvonások elején hegedülő majd a szereplők elől menekülő utcazenészek (egyikük fekete, Portia udvarlói között egy arab is felbukkan – Valló nyilván nem véletlenül rendezett az előadásba hasonló néma pillanatokat). A lezárás pedig megvonja a hepiendet, a szereplők boldog egymásra találás helyett csalódottan, meg nem értetten poroszkálnak tova, és a színpad különböző szintjein (ajtók mögött, a hintában fekve) foglalják el magányos pozícióikat. Rosszkedvük ragadós, nyugtalanító kilépni a turistákkal tömött Váci utcára, vissza a látszólag is egyre kevésbé békés 2016-os mindennapokba. Valami nagyon bűzlik Európában.
Hegedüs Barbara
