„Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig erősen érezve és szenvedve éltem.” 140 éve született Ady Endre költő, újságíró, a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja.
„Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22. napján Szilágy megye Érmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában.” (Ady Endre: Önéletrajz)
ADY ENDRE: HEPEHUPÁS, VÉN SZILÁGYBAN
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
Paraszt zsályaként aludt el
S bús krizantém-fürttel ébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Várt volna még ezer évet,
Míg idő jön a csodákra.
Óh, jaj nekem, hogy fölébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
(1906)
A magyar költészet egyik legnagyobb alakja, Ady Endre elszegényedett köznemesi család sarjaként a „hepehupás, vén Szilágyban”, Érmindszenten jött a világra 1877. november 22-én. A gimnáziumot Nagykárolyban és Zilahon végezte, Debrecenben jogot hallgatott, de a bohém, „garabonciás” élet jobban vonzotta, ezért 1898-ban abbahagyta tanulmányait, és újságírónak szegődött.
A függetlenségi párti Debrecen című lapnál kezdett dolgozni, a századfordulón, 1899 decemberében érkezett Nagyváradra és 1903. október közepéig maradt ott. Nagyváradra költözött, amelyet pezsgő kulturális élete miatt „Pece-parti Párizsnak” nevezett. Karcos és engesztelhetetlen újságírói stílusát is itt, a radikális Nagyváradi Napló hasábjain alakította ki, számos sajtópert indítottak ellene. Évekkel később a Nyugatban így írt erről: „Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah, Debrecen, tehát a falu formált meg.” Nagyváradnak ekkor három napilapja volt. Ady a három év alatt és később, külföldi útjai során, majd pedig a fővárosban is számos verset, novellát, cikket, jegyzetet szentel a városnak, vissza-visszajár, szívesen emlékezik az ott eltöltött évekre, barátokra, gyakran merít a nagyváradi élményekből.
A Nagyváradi Naplóban 1908. szeptember 29-én jelent meg A Holnap címmel előadása: „Tessék törvényhozásilag kimondani, hogy az intellektuális élet és foglalkozás tiltva van Magyarországon. Akkor szétnézünk, s kiből földmívelő, kiből beamter, kiből katona, kiből kereskedő lesz. De, óh magyarok Istene, hisz ez végeredményben ismét az irodalomhoz fog vezetni, az ördög vigye el. Mert, óh népem, Árpád népe, az a legszörnyebb és legmagyarabb átok, hogy a kultúrát nem lehet kikerülni.”
1902 januárjában megjelent Menjünk vissza Ázsiába című cikkében így ír: „Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…”
Ady 1903. október 13-án búcsúzott szeretett Váradától: „Búcsúzom a „Nagyváradi Napló” közönségétől. Nagyváradról rövid idő múlva távozom, s a „Nagyváradi Napló”-nál már mai napon más veszi át a tollamat. A dolgok rendje hozta ezt így, s talán már régebben elmegyek, ha ezt a várost, ezt a közönséget s ezt a lapot olyan igazán nagyon nem szeretem. Most már még a megviselt fizikum s a megegészségesedés vágya is siettetik a válást. Mennem kell tehát. Úgy érzem, az énemnek egy nagy darabja marad itt. Több mint három év óta emlékekben, verejtékezésekben, könnyekben, buzdulásokban, vércsöppekben s mindig szeretetben és hálában adogattam át. Megtart magáénak – ha akar, ha nem – ez a csodálatosan ható, intelligens, modern Nagyvárad. Haza, vágyódva és hálásan fogok gondolni mindig ide. E lappal pedig egy leszek mindenha. Sok-sok hitvallástételben s az ideák szent kultuszában egyesültünk, s maradunk – hiszem – e lelki egységben tovább is.
A lap a régi marad, a világosságnak, haladásnak modern, ízléses és bátor harcosa. Csak egy toll cserélődik ki.
Kérem tartsanak meg engem régi kegyességükben s emlékezésükben. Én újra, meleg, hálás szívvel mondok köszönetet és búcsút.”
ADY ENDRE: HÉJA-NÁSZ AZ AVARON
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
(1905)
„Azonban, bár Budapestet sok affektálással lenéztem, a vidék sértett, nyomott, s a legfantasztikusabb terveim voltak: London vagy talán Szentpétervár, Moszkva, de nem, mégis Párizs. Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek 1904-ben Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes, nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet.” (Ady Endre: Önéletrajz)
1903-ban ismerkedett meg a Bulgáriában, majd Párizsban élő gazdag kereskedő, Diósy Ödön feleségével, Brüll Adéllal. Léda, ahogy Ady múzsáját nevezte (az Adél szó anagrammája) kilenc esztendőn keresztül volt a költő szeretője; a Ady nemcsak a szenvedély, a szerelmet és a szenvedést ismerte meg rajta keresztül, hanem a világot is. Szenvedélyes testi szerelmüket verseiben is megjelenítette, ami még az egyházi és hivatalos körök felháborodását is kiváltotta, a szemérmes magyar szerelmes versekhez szokott olvasóközönséget lenyűgözte az új, merész hang (Héja-nász az avaron, A fehér csönd, Léda a hajón stb.). A kritikus barát, Schöpflin Aladár így ír erről a szerelemről:
„A szerelme minden, csak nem idilli. Amit a szerelemmel asszociál, az valósággal riasztó volt az akkori magyar világban. A szerelmi életre vonatkozó lélektani és fiziológiai ismeretek akkor még nem voltak annyira elterjedve, mint manapság. Az emberek elfogadták a szerelemnek azt az ősi elgondolását, amit a költők nemzedékek nemzedékein át plántáltak tovább, nem tartották szükségesnek az emberi élet e nagy rejtelmét felfedezni. Fizikai részét befedték a diszkréció képmutató fátyolával, érzelmi részére megtartották az ősi frazeológiát s így a szerelem valami egyszerű, ártalmatlan dolognak tűnt fel, amivel nem érdemes sokat foglalkozni, legfeljebb a költők ábrándoznak róla. Nem törődtek azzal, ami életük egyik legnagyobb dolga volt, nem vették észre, nem is akarták észrevenni bonyolultságát, azt a sok mindenféle élettényezőt, ami mind belejátszik. Röviden szólva, a háború előtti magyar embereknek nem volt szexuális műveltségük.”
ADY ENDRE: HÁROM ŐSZI KÖNNYCSEPP
Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.
Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.
(1906)
1904 és 1912 között nyolcszor járt a francia fővárosban, amely számára az igazi, lüktető nagyvárost, az „ember-sűrűs gigászi vadont” jelentette. Noha Párizsban sem kereste a művészkörök ismeretségét, felfedezte magának a szimbolizmus és szecesszió stílusjegyeit magán viselő modern nyugati költészetet is. Párizsból a Budapesti Naplót tudósította, amelyben több mint ötszáz cikke és sok verse jelent meg ebben az időszakban köztük a Páris, az én Bakonyom vagy a Párisban járt az ősz.
Költőként harmadik verseskötetével, az 1906-ban publikált Új versekkel tört be a köztudatba, az országos hírnevet pedig negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg számára. 1908-tól az akkor induló Nyugat folyóirat munkatársa lett, amely 1912-től szerkesztőként is feltüntette nevét az impresszumban.
Képeit látomásokká növesztette, új mitológiát teremtett, névjegyévé váltak nagybetűs szimbólumai: Az ős Kaján, Harc a Nagyúrral, Jó Csönd-herceg előtt stb. Verseiben az elátkozott magyar sorsot kutatja, például A magyar Ugaron, A Hortobágy poétája, Magyar messiások stb. versekben, és arra keresi a választ, miért „Sósabbak itt a könnyek”, és miért „Ezerszer Messiások / A magyar Messiások”. Nyelve egyénien eredeti, régies, bibliás, maga alkotta kifejezésekkel. Mindennapi olvasmánya volt a Biblia, szép istenkereső verseket is írt: A Sion hegy alján, Istenkereső lárma, Az Úr érkezése stb.
1909-től rendszeres szanatóriumi kezelésre szorult, mert önpusztító életmódja aláásta egészségét. Féltékeny jelenetekkel tarkított kapcsolata Lédával kihűlt, 1912 áprilisában Elbocsátó, szép üzenet című, a Nyugatban megjelent versével meglehetősen nyilvánosan szakított.
„Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellákat, verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig erősen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek, egyszerűen fölháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Magyarországon új poétának el lehetett érni, de nem haltam meg.” (Ady Endre: Önéletrajz)
ADY ENDRE: ŐRIZEM A SZEMED
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
(1916)
Az 1913-ban megjelent Önéletrajzból sajnos már viszonylag kevés élettörténet maradt ki. 1914-ben találkozott az akkor húszéves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett, és akit a következő évben, a lány apjának tiltása ellenére feleségül vett. A korosodó, sokat megélt költő leveleiben nem fukarkodik a szerelmes megszólításokban: „kedves kicsim, szép rózsaszálam”, „én szeretett nyugtalanságom”, „kicsi lányom”, örömem, reménységem”, kis mindenem”, „kicsim, egyre ragyogóbb valakim”, „Csinszkám, királynőm”, „lelkem, teremtőm és mindnehatóm”, „gazdagom, de pazarlóm, csodám, nekem teremtett Csinszkám”. Nemcsak leveleiben, verseiben is Csinszkának nevezte, és meghitt szerelmes verseket írt hozzá, melyek közül talán a legszebb az Őrizem a szemed.
A házasság hétköznapjai azonban nem mindenben igazolják a versekben megformált boldogság-élményt. Az egyre jobban leépülő Adyval nem lehetett egyszerű az együttélés, azonban Boncza Berta a dorbézolások ellenére is kitartott mellette. Házasságuk idilli pillanatai ellensúlyozta a nehéz, kemény napokat, ekkor a múzsáját, a szerelmét látta Ady a még mindig fiatal nőben. Utolsó kötete is felesége áldásos ápolásának, segítségének köszönhető.
Naplójában Csinszka így emlékezett vissza levelezésükre: „Mit írtunk és mit írhattunk egymásnak? Ady sorozatosan leközölt levelei elég komolyak és barátin tiszteletadók, hogy következtetni lehessen belőlük kislánykorom érzéseire, érzékenységére, kíváncsiságára és érdeklődésére. Biztos, hogy ebben a furcsán hullámzó levelezésben, Ady mindent megtudott négy év alatt, amit meg akart tudni. Nem volt titkom előtte, mint ahogyan sohasem volt titkom előtte. Tizenhat évem, fejletlenségem, humorom, örömöm, kölykös sírásaim, mind odaadtam írásaimban az ismeretlennek.”
ADY ENDRE: EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN
(részlet)
És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.
Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.
Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.
(1916)
Ady világosan látta a világháború közeledtét, és kortársai többségével ellentétben iszonyattal töltötte el a vérontás. Háborúellenes versei miatt sokan támadták, utolsó verseskötetét 1918-ban tette közzé A halottak élén címmel. Az egyén, a nemzet legnagyobb erkölcsi kérdéseit vetette fel ezekben a költeményekben (Ember az embertelenségben, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Intés az őrzőkhöz stb.). Kaffka Margit 1915-ben így méltatta háborús verseit: „… Ady háború inspirálta versei közt költészetének legszebb, legőszintébb darabjai vannak némely elnagyoltak vagy elszordinózottak mellett, s valamennyi együtt örömmel éreztette meg velem például, hogy ez a sokszor nyers, ideges, szarkasztikus modorú fiú, ki néha barátait is megbántja szóval, milyen komolyan, mélyen, igazán becsületes ember komoly dolgokban; s mennyire független és önmagához hű tudott maradni e mai bizonytalan hetet-havat összehordások, ijedt köpönyegforgatások közepett.”
A Károlyi-féle forradalom kitörésekor már elhatalmasodott rajta a vérbaj, amikor a Vörösmarty Akadémia elnökévé választották, beszédét Hatvany Lajosnak kellett felolvasnia.
Halála előtt sem magát, hanem nemzetét féltette, Üdvözlet a győzőnek című versében így üzent az antant hatalmaknak: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon”. 1919. január 27-én halt meg Budapesten, koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a nemzet halottjaként temették el. Nevét számos közintézmény, utca, tér őrzi.
„Ady Endre elsősorban is rendkívüli egyéniség volt: bírta azt a mindennél becsesebb tulajdonságot, amit csak némely szép és igéző asszony bír, hogy anélkül, hogy valamit tenne, azonnal magára fordít minden szemet s minden szívet: valami példátlan báj, optimizmus és lelkesség volt benne. Csordultig volt töltve csodálatos életérzéssel, amely kisugárzott belőle, parázslott, és mintha ózonba kerültek volna, saját képességeiket felfokozva érezték, s álmélkodva gyönyörködtek önmagukban, hogy mennyire okosak, helyesek, szellemesek, ilyen nagy perspektívájúak, ilyen mély életfilozófiájúak az Ady Endre jelenlétében: nem ismertek magukra, mindig úgy emlékeztek vissza, mikor már régen elfeledték a szavakat, amiket hallottak s mondtak, mint valami nagyszerű jó érzésre, amelynek még az emléke is édes mosolyt hoz… Ezt a csodát soha senki nem fogja elvitathatni Ady Endrétől: az élet igenlésének ezt a hallatlan varázsát…
Ady Endre mindenkinél fokozottabban élte azt a művészi elvet, hogy minden érzés és gondolatcsíra az életben csak arra való, hogy a művész művészi értékké verejtékezze…”(Móricz Zsigmond)
