150 éve, 1870. március 5-én született Székely Aladár fotós. Egyik nagy érdeme, hogy Ady Endrét azokhoz is eljuttatta, akik korábban csak verseit ismerték. Többek között későbbi feleségéhez is.
Székely Aladár fényképészmester, fotóművész, a 20. század első két évtizedének egyik legjelesebb portréfényképésze 1870. március 5-én Bleyer Aladár néven, egy gyulai asztalos hét gyermeke közül a másodikként látta meg a napvilágot. Szülei szobafestő-inasnak adták, de a vézna fiú nehezen viselte a fizikai munkát. Egy címfestő mester gondjaira bízták, aki később a fotográfiával is megismertette.
Néhány év múlva Kolozsvárott, a Dunky Fivérek műtermében már segédként mélyítette el tudását, majd Mai Manó és Mertens Ede fotográfusok fővárosi műhelyében inaskodott. 1893-ban nyitotta meg első műtermét Gyulán, majd 1897-ben Orosházára tette át székhelyét. Első budapesti üzletében 1899-től fogadta az üzletfeleket a Józsefvárosban, 1910-ben pedig a Váci utcában rendezett be elegáns és korszerű üzletet.
Akkoriban valóságos fényképezkedési láz lett úrrá a tisztes polgárokon. A vizuális üzenetek diadalútja a XIX–XX. század fordulóján kezdődött meg: az illusztrált hetilapok, a postai levelezőlapok és a szárnyait bontogató tizedik múzsa – Heltai Jenő szavával –, a mozi mindenkit hatalmába kerített. Székely Aladár külföldi tanulmányútjain sajátította el a portréfotózás új, tárgyilagos stílusát. A Nyugat írógárdáját, a korszak neves művészeit, tudósait – Rippl-Rónai Józsefet, Bartók Bélát, Eötvös Lorándot – örökítette meg. Számos felvételt készített Adyról, aki különösen nagyra becsülte művészetét.
Ady Endre így értékelte Székely a realista módszerét: „A Székely Aladár gépje pedig nem afféle mulatságos és kevés lelkű gép: egy nagyon kifejlett művész-érzésű ember dirigálja kedve-művészete szerint… aki íme elmondja esetleges és hiábavaló pózainkon innen is – hogy kik vagyunk.”
Székely Aladár a könyöklős felvételt válogatta be Írók és művészek (1914) című albumába, melyhez Ady és Ignotus írt előszót. Ez a kép jelent meg a Nyugat első Ady-számában 1909 májusában, képeslapok ezrein szerepelt, míg a Nyugat példányszáma a Magyar Királyságban sem haladta meg az ezer példányt. A költő Sem utódja, sem boldog őse… (1909) című versében megfogalmazott vágyát – „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak” – Székely váltotta valóra. A szelfire akkor még száz évet kellett volna várni.
Ignotus szerint „Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben művészit jelent. A festő a maga látása, a maga érzése, a maga kedve szerint fest s képe annyira művészi, amennyire magát bele tudta tenni. Ezt azonban a fotográfus a priori nem teheti, mert végre sem ő az, aki a képet írja, hanem a nap, a lencse, a megérző vegyület.”
Majd a Nyugat szerkesztője hozzáteszi: „Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók – ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát – de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet s ezzel – amennyire fotográfiánál erről szó lehet – a művészetet, s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ő nyers, de erős képei felé. S ezt meg kell írni, mint ahogy nem szabad magára hagyni semmi becsületességet és semmi művészetet.”
A svájci nevelőintézetben tanuló Boncza Berta ezt a fényképet rejtegette titkos kincsei, bonbonos dobozok és verseskötetek között. „Az ismeretlen férfi néma nézője lett életemnek” – írta visszaemlékezésében. A kamaszlány a fényképet dédelgetve szeretett bele a költőbe, akihez 1915-ben feleségül is ment. A költő Csinszkának nevezte őt verseiben.
1929-ben Székely Írók és művészek című kötetéről Bálint Aladár így írt a Nyugatban:
„Ami a jó fotográfusról elmondható, leírható, az pontosan ráillik Székely Aladárra, aki úgyszólván a legelső azok között, akik felismerték, hogy meddig lehet tágítani a fotografálás határait.
Nem véletlenség, hogy a legtöbb író, festő, szobrász fotográfiája az ő műhelyéből került ki. Ahogy ő kikereste és megtalálta a szellemi életet élő emberek arcában lappangó, homlokán égő titkos jegyet, megkapó karakterisztikumot, éppen olyan megértésre, méltánylásra talált azok részéről, akik minden újra értékesre, csalhatatlan ösztönükkel gyorsan ráakadnak.”
Székely Aladár kisplasztikákat és érmeket is készített, Ady halála után érmekkel emlékezett meg barátjáról. A húszas évektől főként politikusokat és a felső tízezer tagjait fotózta, többek között a kormányzót, Horthy Miklóst is. Közéleti szerepet is vállalt, szakíróként és szerkesztőként tevékenykedett. Hosszan tartó betegség után, 1940. szeptember 27-én hunyt el Budapesten.
