„Csak ez a két szó: tegnap vagy holnap jelentett nékem még valamit.” Albert Camus művét mindenki ismeri, a Közöny olyan alapmű, amely mindig minden korban kérdéseket vet fel.
„E kis könyv minden lapjáról a szegény és magányos nagyvárosi fiatalság szűkszavú s mégis oly beszédes, tömör és izzó lázongása, panasza és vágya száll fel – panasza e civilizáció megalázó rendje ellen, s vágya egy nyíltabb, szabadabb és igazibb élet után… Az, aki Meursault történetét tisztán emberi távlatban nézi, a kisember lelki nyomorát, magányát, elidegenülését érzi benne, azét a mai kisemberét, aki távlattalanul él a mában, emlék nélkül, reménység nélkül, mélyebb emberi kapcsolatok, komolyabb feladatok nélkül, s aki sejti, hogy börtönben él, s nem tud vagy nem akar szabadulni. Sorsa nem egyéb, mint sok száz és sok ezer hasonló kis életének pattanásig feszített szimbóluma, végletesen logikus és kérlelhetetlen beteljesülése.”
ALBERT CAMUS: KÖZÖNY
(Részlet a regényből)
ELSŐ RÉSZ
1
Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. A menhelyből sürgönyözték: „Anyja meghalt. Holnap temetik. Tisztelet. Részvét.” Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak tegnap.
Az aggápolda Marengóban van, nyolcvan kilométerre Algírtól. A kétórás autóbusszal megyek, s még délután ott leszek. Így éjjel ott virraszthatok, s holnap estére visszajövök. Két napot kértem a főnökömtől, s persze ilyen indokra nem is utasíthatta vissza. De láttam, nem volt ínyére a dolog. Pedig még mondtam is neki: – Nem tehetek róla. – Nem is felelt. Gondoltam, hogy ezt talán mégse illett volna mondanom. Végre is, úgy vélem, emiatt nem kellett elnézést kérnem. Inkább neki kellett volna kifejezni a részvétét. De talán megteszi holnapután, ha látja, hogy gyászban vagyok. Egyelőre úgy vagyok, mintha anyám még most is élne. A temetés után viszont végleg rendeződik az ügy, és mindennek valahogy hivatalosabb lesz a színezete.
A kétórás autóbusszal mentem. Rettentően meleg volt. A vendéglőmben ebédeltem. Céleste-nél, mint máskor is. Mindenki igen figyelmes volt, és Céleste még azt is mondta: – Egy anyja van csak mindenkinek. – Amikor elmentem, mindannyian kikísértek az ajtóig. Kicsit fáradt és szédült voltam, mert közben Emmanuelnél is jártam, hogy fekete nyakkendőt meg karszalagot kérjek tőle. Ő meg a nagybátyját vesztette el pár hónappal ezelőtt.
Siettem, hogy elérjem a kocsit. Ez a sietség, ez a futás volt talán az oka annak, no meg a kocsi rázása, a benzinszag, az út meg az ég kibírhatatlan ragyogása, hogy elszunnyadtam. Aludtam majdnem egész úton. Amikor végre felébredtem, láttam, hogy egy katona mellé szorultam, aki mosolygott, s megkérdezte, hogy messziről jövök-e. Azt mondtam: – Igen -, csak azért, hogy ne folytassuk a beszélgetést.
A menhely két kilométerre van a falutól. Gyalog tettem meg az utat. Azonnal látni akartam anyámat. De a kapus azt mondta, előbb az igazgatóval kell beszélnem. Mivel annak dolga volt, egy darabig várnom kellett. Addig a kapus tartott szóval, utána meg az igazgató: az irodájában fogadott. Kis termetű öregúr, becsületrenddel a gomblyukában. Rám nézett, világoskék szeme volt. Aztán kezet szorított velem, de oly soká, hogy nem tudtam, miképpen szabaduljak a szorításából. Előszedett egy iratcsomót, és azt mondta: – Meursault-né három évig volt itt nálunk. Ön volt az egyetlen támasza.
Azt hittem, szememre hány valamit, s magyarázkodni próbáltam. De ő félbeszakított: – Fölösleges, kedves fiam, hogy mentegetőzzék. Olvastam édesanyja iratait. Ön nem tudta ellátni. Ápolónő kellett volna néki. De az ön fizetése csekély. S ha mindent tekintetbe veszünk, itt, minálunk, ő boldogabb volt. – Azt feleltem: – Igen, igazgató úr. – Ő pedig még hozzátette: – Mert, tudja, itt barátai voltak, vele egykorú emberek. Megoszthatta a gondjaikat, mert hasonló gondjai voltak. Ön fiatal, s ön mellett ő bizonyosan unatkozott.
Ez így is volt. Otthon, a lakásban, anyám azzal ölte az időt, hogy állandóan és szó nélkül engem követett a szemével. A menhelyen eleinte igen sokat sírdogált. De ez csak a szokás hiánya volt. Pár hónap múlva akkor sírt volna, ha elviszik a menhelyről. Akkor is a megszokás miatt. Az utolsó esztendőben ezért is nem mentem a menhelyre. No meg aztán azért is, mert elveszett volna a vasárnapom – nem szólva arról a robotról, hogy autóbuszra kellett volna ülnöm, aztán jegyet váltanom, s két óra hosszat utazgatnom.
Az igazgató egyebet is mondott. De én nem nagyon figyeltem oda. Aztán így szólt: – Gondolom, szeretné látni édesanyját. – Felkeltem egy szó nélkül, s ő előttem ment ki az ajtón. A lépcsőházban magyarázkodott: – Elszállítottuk a hullaházunkba. Hogy ne izgassuk a többieket. Ahányszor egy lakónk meghal, a többiek pár napig idegesek. S ez bizony megnehezíti a szolgálatot. – Átmentünk egy udvaron, ahol sok öreget láttam, fecsegtek kisebb-nagyobb csoportokban. Amikor közelükbe értünk, mindannyian elhallgattak. Mögöttünk viszont, hallottam, megint beszélgetni kezdtek. Minthogyha csak papagájok elfojtott fecskérelését hallanám. Egy kis épület ajtajánál az igazgató magamra hagyott: – Most elmegyek, Meursault úr. Az irodámban megtalál. A temetést délelőtt tíz órára rendeltük. Gondoltuk, hogy így éjszaka virraszthat a halott mellett. Még egy szót csak: édesanyja, úgy hallom, többször mondta a többieknek, szeretné, ha egyházi temetésben részesülne. Intézkedtem, hogy így történjék. De ezt közölnöm kellett önnel. – Megköszöntem a gondoskodását. Anyám nem volt hitetlen, de sose gondolt a vallásra.
Beléptem az épületbe. Igen világos terem volt, tiszta fehérre meszelve s üvegezett tetővel. Bútorzata pár szék volt, meg néhány x-lábú állvány. Kettőn, a terem közepén, koporsó volt fedelestül. A dióbarna deszkákon jól látszottak a csavarok, mivel kiálltak a fából, és messzire ragyogtak. A koporsó közelében arab ápolónő ült tiszta fehér köpenyben, színes kendővel a fején.
Akkor mindjárt utánam a kapus is belépett. Úgy látszik, szaladt, hogy utolérjen. Egy kicsit még dadogott is: – Már rátették a fedelet, de felnyithatom a koporsót, hogyha látni akarja. – Odament a koporsóhoz, de én feltartóztattam. Azt mondta: – Miért? Nem akarja? – Amire azt feleltem: – Nem. – Elhallgatott, és engem most feszélyezett a hallgatása, mivel az volt az érzésem, hogy nem ezt kellett volna mondanom. Egy perc múlva rám nézett, és megkérdezte: – De miért? -, minden szemrehányás nélkül, mintha éppen csak érdeklődne. Azt feleltem: – Nem tudom. – Akkor meg, fehér bajuszát tépve, azt mondta, de úgy, hogy rám se nézett: – Értem. – Világoskék, szép szeme volt s kissé vörhenyes arcszíne. Székkel kínált, s maga is leült, valamivel hátrább, mint én. Az ápolónő felkelt, s a kijárat felé indult. Ugyanakkor a kapus így szólt: – Fekélyes. – Nem értettem, az ápolónő után néztem, s láttam, kötést hord a szeme alatt és a fején is körös-körül. Az orr helyén a kötés lapos volt. Az egész arcból csak a kötés fehérsége látszott.
Amikor kiment, a kapus így szólt: – Most majd magára hagyom. – Nem tudom, milyen mozdulatot tettem, de ott maradt, s megállt a hátam mögött. Valahogy bántott a jelenléte, közvetlenül a hátamban. A terem csak úgy ragyogott a késő délutáni szép napfényben. Két darázs döngött az üvegtetőn. S éreztem, hogy elálmosodom. Odaszóltam a kapusnak, anélkül, hogy feléje néztem volna: – Régóta van már a menhelyen? – Azonnal azt felelte: – Öt éve -, mintha már rég várt volna éppen erre a kérdésemre.
Aztán még sokat fecsegett. Bizony, sose hitte volna, hogy öregkorára kapus lesz a marengói menhelyen. Hatvannégy éves volt, párizsi. Amire félbeszakítottam: – Nini, hát nem idevaló? – Aztán eszembe jutott az is, hogy anyámat emlegette, mielőtt beengedett volna az igazgatóhoz. Azt mondta, hamar el kell temetni, mivel itt, a síkságon s főképpen ezen a vidéken igen meleg van. Akkor mondta nekem azt is, hogy soká élt Párizsban, s nehezen tudta elfelejteni. Párizsban három-négy napig is együtt maradhatunk a halottal. Itt viszont nincs erre idő, még csak bele se nyugodtunk, s már szaladhatunk a halottaskocsi után. A felesége akkor rászólt: – Hallgass már, nem való ilyesmivel előhozakodni az úrnak. – Az öreg elpirult, s bocsánatot kért. Én meg azonnal közbeszóltam: – Dehogy. Dehogy. Csak nyugodtan. – Amit mondott, azt igaznak és érdekesnek találtam.
A hullaházban azt is megtudtam tőle, hogy nincstelenként került a menhelyre. Mivel még erősnek érezte magát, jelentkezett a kapus helyére. Amire megjegyeztem, hogy tulajdonképp ő is a menhely eltartottja. Azt felelte rá, hogy nem. Már előbb is meglepett az a mód, ahogy a többiekről beszélt, „azokról” vagy az „öregekről”, holott nem egy bennlakó semmivel sem idősebb őnála. De hát ez persze egészen más. Mert ő kapus, és bizonyos fokig jogokat is gyakorolhat velük szemben.
Az ápolónő visszajött. A sötétség hamar leszállt. Az éjszaka is hamarosan megsűrűsödött az üvegtető felett. A kapus meggyújtotta a lámpát, s a hirtelen felvillanó fény elkápráztatta a szememet. Felszólított, menjek én is vacsorázni az ebédlőbe. De egy cseppet sem voltam éhes. Akkor azt ajánlotta, hogy hoz egy csésze tejeskávét. Elfogadtam, mivel igen szeretem a tejeskávét, s egy perc múlva jött is a tálcával. Kiittam az egész csészével. Utána kedvem támadt rágyújtani. De haboztam, mert nem tudtam, megtehetem-e anyám jelenlétében. Gondolkodtam: nincs semmi jelentősége. Megkínáltam a kapust is, és mindketten rágyújtottunk.
Egy idő múlva azt mondta: – Igaz, a mamája barátai majd szintén eljönnek virrasztani. Az a szokás. Hozok is még pár széket meg feketekávét. – Megkérdeztem, nem tudná-e eloltani az egyik lámpát. Fárasztotta a szememet ez az erős fény a fehér falon. Azt felelte, hogy lehetetlen. A világítás olyan, hogy vagy mindent, vagy semmit se. Nemigen figyeltem rá többet. Kiment, visszajött, elrendezte anyám körül a székeket. Az egyikre, egy kávéskanna köré, egész halom csészét rakott. Aztán leült velem szemben, a koporsó másik felénél. Az ápolónő szintén ott ült a terem mélyén, háttal mifelénk. Nem láttam, mivel foglalkozik. De a karja mozgásáról kitaláltam, hogy horgol valamit. A levegő enyhe volt, a kávé jól felmelegített, s a nyitott ajtón át beáradt az éjszaka s a virágok illata. Azt hiszem, szundikáltam is egy kicsit.
Valaki megérintett, felébredtem. Most, hogy újra felnyílt a szemem, a terem még vakítóbbnak, még fehérebbnek látszott, mint előbb. Nem volt előttem semmi árnyék, s minden dolog, minden szöglet, minden hajlás oly tisztán vált ki, hogy szinte megsebezte a szememet. Abban a pillanatban jöttek anyám menhelyi barátai. Körülbelül tízen lehettek, s hangtalanul siklottak ebben a vakító fényben. Úgy ültek le, hogy a székek még csak meg sem csikordultak. Úgy láttam őket, mint még soha senkit, és egyetlen arcvonásuk, ruhájuk egyetlen ránca sem kerülte el a figyelmemet. Pedig nem is hallottam őket, s nehezen hihettem a valóságukban. Az asszonyok mind kötényt hordtak, s a derekukat szorító szalag még jobban kidomborította amúgy is dagadozó hasukat. Akkor láttam csak, milyen hasasak a vénasszonyok. A férfiak majdnem mind soványak voltak, és bottal jártak. Feltűnő volt az arcukon, hogy a szemük nem is látszott, csak valami tompa fény a ráncok tömkelegében. Amikor leültek, rám néztek, és feszélyezetten bólogattak, de nem tudtam kitalálni, vajon köszöntés-e ez vagy ideges fejrázás, s csak néztem fogatlan szájukat, befelé fordult ajkukat. Azt hiszem, engem üdvözöltek. Akkor kezdtem csak észrevenni, hogy mind ott ül velem szemben, s mind a fejét ringatja középen a kapussal. Egy percig az volt az érzésem, persze nevetséges érzés, hogy most majd ítélkeznek felettem.
Valamivel későbben az egyik asszony sírni kezdett. A második sorban ült, de nem láttam jól, mert eltakarta az előtte ülő öregasszony. Szabályosan aprózott kis sikolyokkal sírdogált: minthogyha sose akarná abbahagyni. A többiek úgy tettek, mintha nem is hallanák. Csak ültek ott, mogorván, elgyengülten, hallgatagon. Nézték egyre a koporsót, a botjukat, akármit, de semmi mást nem néztek. Az öregasszony még mindig sírt. Csodálkoztam a bánatán, mert hisz sosem ismertem. Szerettem volna már nem hallani. De nem mertem megmondani néki. A kapus, láttam, feléje hajolt, szólt hozzá, de az csak a fejét rázta, dadogott is valamit, s csak sírt tovább egyformán, szabályosan. A kapus akkor énhozzám jött. Le is ült mindjárt mellettem egy székre. Aztán, egy hosszú perc múlva, rám se nézett, úgy mondta el: – Igen jóban volt a mamájával. Azt mondja, hogy ő volt itt az egyetlen barátnéja, és hogy most nincs neki senkije.
Hallgattunk egy darabig. Az öregasszony sóhajai és zokogásai megritkultak. Sokat szipogott. Aztán elhallgatott. Már nem voltam álmos, csak fáradt, s éreztem, hogy fáj a vesém. Amellett most kínos volt ezeknek az embereknek a hallgatása. Csak időnként hallottam valami különös kis zajt, s nem értettem, mi lehet az. Nagy sokára találtam csak ki, hogy páran az öregek közt az arcuk belsejét szívogatták, s az okozta időnként ezt a furcsa cuppogást. Ők maguk észre se vették, annyira elmélyedtek a gondolataikban. Sőt az volt az érzésem, hogy a köztük fekvő halott semmit sem jelent nekik. De ma inkább azt hiszem, hogy ez az érzésem téves volt.
Mindnyájan ittunk a kávéból, a kapus szolgált ki bennünket. Azután nem tudom, mi történt. Eltelt az éjszaka. Emlékszem, egy pillanatra felnyitottam a szememet, s láttam, hogy az öregek mind összekuporodva alszanak, kivéve egy aggastyánt, aki kezét a botjára s állát a keze fejére támasztotta, s úgy nézett rám mereven, mintha csak az ébredésemet várná. Aztán megint csak aludtam. Felébredtem, mert mindjobban fájlaltam a vesémet. A nap már besiklott az üvegtetőn. Kis idő múlva az egyik öreg felébredt, és sokat köhögött. Egy nagy, kockás zsebkendőbe köpött, s valósággal beleszakadt minden egyes köpésébe. Ő ébresztette fel a többit, s a kapus szólt, hogy menni kell. Felkeltek. Ettől a fárasztó virrasztástól egészen hamuszínűvé vált az arcuk. Kimenetkor, nagy csodálkozásomra, sorra megszorították a kezem, mintha ez az éjszaka barátságot teremtett volna köztünk, holott egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Fáradt voltam. A kapus beengedett a lakására, s ott kissé rendbe hoztam magam. Megint ittam tejeskávét, s megint igen jólesett. Amikor kiléptem a házból, a nap már teljesen felkelt. A Marengót a tengertől elválasztó dombok felett az ég csupa piros folt volt. S a dombok felett szálló szél sós illatot hozott idáig. Szép tiszta nap kezdődött. Már rég nem voltam a szabadban, s éreztem, milyen szívesen sétálnék most a mezőn, persze, ha nem volna itt anyám.
De hát így az udvarban vártam, egy platánfa árnyékában. Szívtam a friss föld illatát, és már nem voltam álmos. Kollégáimra gondoltam, akik most az irodában vannak. Azaz ilyenkor kelnek fel, hogy munkába álljanak: ez a legnehezebb óra, legalábbis énnekem. Egy kissé még eltűnődtem ezeken a dolgokon, de aztán egy csengő hang elterelte figyelmemet: belülről hangzott, a menhely belsejéből. Az ablakok mögött mozgás támadt, aztán minden elcsöndesült. A nap magasabbra hágott az égen: már melengette a lábamat. A kapus átment az udvaron, s odaszólt, hogy az igazgató kéret. Bementem az irodába. Aláíratott velem néhány papírt. Láttam, fekete kabátban van és sötét csíkos nadrágban. Felvette a telefonkagylót, s előzőleg így szólt hozzám: – Itt vannak már néhány perce a temetkezési vállalat emberei. Meg akarom mondani nékik, zárják le a koporsót. De előbb óhajtaná még egyszer megnézni az édesanyját? – Azt feleltem néki, hogy nem. Amire lehalkította a hangját, s így rendelkezett a telefonban: – Figeac, szóljon az embereknek, hogy mehetnek.
Aztán még közölte velem, hogy ő is ott lesz a temetésen, s én ezt meg is köszöntem néki. Leült az íróasztala mögé, s keresztbe vetette kurta lábszárait. Mondta, hogy csak mi ketten leszünk, meg a szolgálatos ápolónő. A bennlakók szabály szerint nem szoktak részt venni a temetéseken. Csak virrasztani engedte őket: – Ez már emberség dolga – jegyezte meg. Ezúttal azonban megengedte anyám egy öreg barátjának, hogy kövesse a gyászmenetet: – Thomas Pérez a neve. – Az igazgató elmosolyodott. Azt mondta: – Hisz érti, ugye, valami gyermekes érzelem. De ők ketten úgyszólván sohase váltak el egymástól. A menhelyen mulattak már rajtuk, azt mondták Péreznek: „A menyasszonya”. Ő meg csak nevetett. Örültek ennek. S való igaz, hogy ez a haláleset mélyen megrendítette Pérezt. Meg kellett adnom az engedélyt. Viszont az orvos tanácsára megtiltottam néki a virrasztást.
Aztán hallgattunk, elég sokáig. Az igazgató felkelt, és kinézett az irodaablakon. Egyszer csak megjegyezte: – Már itt a marengói pap. Korán jött. – Figyelmeztetett, hogy legalább háromnegyed órát kell gyalogolni, mert a templom benn van a faluban. Lementünk az udvarra. A ház előtt állt a pap két ministránsgyerekkel. Az egyik a kezében tömjénfüstölőt tartott, s a pap feléje hajolt, hogy egyensúlyba hozza az ezüstláncot. Mikor a közelükbe értünk, a pap kiegyenesedett. „Fiam”-nak szólított, s még pár szót mondott. Bejött velünk, én utána.
Azonnal láttam, hogy a koporsó minden csavarja a helyén van, s négy fekete ruhás ember áll körülötte a teremben. Ugyanakkor hallottam az igazgató szavait is, hogy a kocsi az úton vár, s hallottam a pap imáját. Ettől fogva minden a lehető leggyorsabban történt. A fekete emberek lepellel borították a koporsót. A pap, a fiúk, az igazgató és én megindultunk utánuk. Az ajtó előtt egy nő állt, akit eddig még nem ismertem. – Meursault úr – mutatott be az igazgató. Nem hallottam a hölgy nevét, és csak annyit értettem, hogy ő képviseli az ápolónőket. Mosoly nélkül bólintott hosszú, csontos arcával. Aztán mindnyájan félreálltunk, hogy előreengedjük a holttetemet. Követtük a koporsót, s kiléptünk a menhelyudvarból. A kapu előtt ott állt a gyászkocsi. Lakkos, fényes és hosszúkás volt, hasonlított egy tolltartóhoz. Mellette állt a temetésrendező, kis termetű és nevetséges öltözetű figura, meg egy mesterkélt tartású öreg. Kitaláltam: csak Pérez lehetett. Puha, kerek formájú s széles karimájú kalapja volt (levette, amikor elhaladt előtte a koporsó), nadrágja mint a dugóhúzó, cipőjére rogyott, s széles, fehér inggallérjában szinte elveszett a nyakkendője, apró, fekete szövetcsokor. Feketén pontozott orra alatt egyre remegett az ajka. Finom fehér haja mögül furcsán lelógó s szegélytelen fülkagylók kandikáltak elő: vérpiros színük egyszerre feltűnt ezen a sápadt, öreg arcon. A rendező mindnyájunknak kijelölte a helyét. Legelöl ment a plébános, utána meg a gyászkocsi. A kocsi körül a négy ember. Mögötte az igazgató, én magam és utolsónak az ápolónő és Pérez úr.
Az ég már tele volt napfénnyel. Éreztük a súlyát a földön s a mind gyorsabban növekvő forróságot. Nem tudom, mért vártunk oly soká, mielőtt megindultunk volna. A sötét ruhában, éreztem, máris melegem volt. A kis öreg hol feltette, hol újra levette a kalapját. Kissé feléje fordultam, s elnéztem, míg az igazgató róla beszélt. Azt mondta, hogy anyám és Pérez esténként sokszor elsétáltak egészen a faluig egy ápolónő kíséretében. Néztem a tájat magam körül. A ciprusfasorok révén, amelyek fel a dombokig s az égig vezettek, ennek a rőt és zöld színű földnek, ezeknek a ritka és jó formájú házaknak a révén valahogy megértettem anyámat. Az est ezen a vidéken afféle bús fegyverszünet lehet. Ma ez a túláradó napfény, amelytől az egész táj rezgett, mindent embertelennek s lehangolónak mutatott.
Elindultunk. Csak akkor vettem észre, hogy Pérez kissé sántikál. A kocsi lassanként nekilendült, s az öreg mindinkább elmaradt. Az egyik fekete ruhás ember szintén eltávolodott a kocsi mellől, s most velem egy vonalban járt. Csak bámultam, hogy a nap milyen gyorsan száll egyre feljebb. Észrevettem, hogy a mező rég hangos már a fű zizegésétől és a bogarak zümmögésétől. Arcomon végigfolyt a verejték. Mivel nem volt kalapom, zsebkendőmmel legyezgettem magam. A temetésrendező, hallottam, mondott valamit, de egy szavát se értettem. Bal kezében zsebkendővel törülgette a fejét, míg közben jobb kezével sapkája szélét emelgette. Azt mondtam neki: – Bocsánat, nem értem. – Mire az égre mutatott, s megismételte: – Meleg van. – Én meg azt feleltem: – Meleg. – Kissé később azt kérdezte: – Édesanyját temeti? – Azt feleltem neki: – Igen. – Öreg volt? – Azt mondtam: – Eléggé -, mert nem tudtam pontosan az életkorát. Akkor aztán elhallgatott. Hátrafordultam, és láttam, hogy az öreg Pérez jól elmaradt, legalább ötven méterre. Sietett, s a kezében egyre lóbálta a kalapját. Néztem az igazgatót is. Méltóságosan, egyetlen fölösleges mozdulat nélkül lépegetett. A homlokán pár verejtékcsepp fénylett, de csak le sem törölte őket.
Úgy éreztem, mintha a menet kissé gyorsabban haladna. Köröttem egyre ugyanaz a tájék, ragyogó nappal telítve. Az ég fénye már tűrhetetlen volt. Egy bizonyos idő múlva az út olyan részére értünk, amelyet nemrégiben javítottak. A napfény felpattogtatta a kátrányt. Lábunkkal belemélyedtünk, s most fénylő húsát is feltártuk. A kocsi felett a kocsis bőrkalapja minthogyha csak ugyanebből a fekete sárból készült volna. Kicsit tétován éreztem magam a kék és fehér fényű ég és az egyhangú színek, a felnyílt kátrány ragadós sötétje, a ruhák fakó feketéje s a kocsi fényes lakkja között. Mindez, a nap, a bőr- és ganajszag, aztán a lakk és a tömjén illata s az álmatlan éj fáradtsága egészen összezavarta a szememet és gondolataimat. Még egyszer hátrafordultam: Pérez még igen messze volt, szinte beleveszett a forróság felhőjébe, aztán már nem is láttam. Kerestem a tekintetemmel, s láttam, hogy letér az útról, és átvág a mezőkön. Észrevettem azt is, hogy előttem az út elfordul. Megértettem, hogy Pérez úr jól ismerheti a vidéket, s azért vág át a mezőn, hogy utolérhessen bennünket. A fordulónál csakugyan elérte a menetet. Aztán megint eltűnt a szemünk elől. Újra átvágott a mezőn, s ezentúl még többször is. Én meg éreztem, hogy a vér erősen lüktet a halántékomban.
Ezután minden oly sietősen, oly biztosan és természetesen történt, hogy semmire sem emlékszem belőle. Egyetlen dologra mégis: ahogy a faluba érkeztünk, az ápolónő megszólított. Különös hangja volt, nem illett sehogy sem az arcához, dallamos és reszketeg. Azt mondta: – Ha lassan megyünk, könnyen napszúrást kaphatunk. Viszont ha nagyon sietünk, megizzadunk, s a templomban alaposan meghűlünk. – Igaza volt. Nem volt megoldás. Még pár képre emlékszem e napról: például Pérez arcára, amikor, közel a faluhoz, utoljára ért el bennünket. Az idegességtől és a bánattól is kövér könnyek csurogtak az arcán. Csakhogy a ráncai miatt sehogy sem tudtak lefolyni. Szétáradtak, összefolytak, s egész nedves réteget formáltak ezen a pusztuló arcon. Aztán a templomra emlékszem, a falusiakra a gyalogjárón, a piros muskátlibokrokra a temető sírhalmain, Pérez ájulására (mint egy darabokra hulló báb), a vérszínű rögökre, amelyek anyám koporsójára hulltak, a közéjük keveredő, fehér húsú gyökerekre, aztán újabb emberekre, hangokra, a falura, a várásra egy kávéház előtt, a motor szüntelen lármájára s végül az én örömömre, mikor az autóbusz befutott Algír fénykoszorújába, s amikor arra gondoltam, hogy most aztán lefekhetek, s alhatok tizenkét óra hosszat.
2
Amikor felébredtem, megértettem, mért vette rossz néven a főnököm, hogy kétnapi szabadságot kértem tőle: ma ugyanis szombat van. Ezt egészen elfelejtettem, s csak most jutott eszembe, amikor felkeltem. A főnököm így természetesen arra gondolt, hogy a vasárnappal együtt négynapi szabadságom lesz egyszerre, s ez igazán nem tetszhetett néki. De egyfelől nem az én hibám, hogy anyámat tegnap és nem ma temették, másfelől szombat és vasárnap így is, úgy is szünnap lett volna. De azért, természetesen, mégiscsak megértettem a főnökömet.
Igen nehezen keltem fel, mert fáradt voltam a tegnapi úttól. Mialatt megborotválkoztam, gondolkodtam, mivel töltsem a napot, s elhatároztam, fürödni megyek. Felszálltam a villamosra, a kikötői uszoda irányában. Itt mindjárt a vízbe ugrottam. Sokan voltak fiatalok. Benn a vízben többek közt Marie Cardonával is találkoztam, az irodánk volt gépírónőjével, aki annak idején nagyon tetszett nekem. Azt hiszem, én is őneki. De ő akkor elment tőlünk, és így nem volt már időnk. Felsegítettem egy bójára, s közben megsimogattam a mellét. Én magam még a vízben voltam, mikor ő már a bóján hasalt. Felém fordult. A haja egészen a szemébe hullott, s csak nevetett. Felkapaszkodtam melléje, ugyanarra a bójára. Jó volt, s csak úgy tréfaképpen hátraengedtem a fejem, s a lány ölébe fektettem. Nem szólt semmit, s így is maradtam. Az egész ég a szememben volt, csupa kék és aranyszín. Éreztem a nyakszirtem alatt, mily lágyan lüktet a lány hasa. Így maradtunk sokáig, félig szundikálva, a bóján. Mikor a nap nagyon erős lett, Marie a vízbe ugrott, s én utána. Utolértem, átfogtam a derekát, s együtt úsztunk. Marie egyre nevetett. A parton, míg szárogattuk magunkat, azt mondta: – Én barnább vagyok. – Kérdeztem tőle, nem jönne-e estére moziba. Megint nevetett, s azt mondta, szeretne megnézni egy Fernandel-filmet. Amikor végre felöltözködtünk, nagyon meglepettnek látszott, hogy fekete nyakkendőt lát rajtam, s kérdezte, kit gyászolok. Mondtam neki, hogy anyám halt meg. Amikor megkérdezte, mikor, azt feleltem neki: – Tegnap. – Egy kicsikét hátrahőkölt, de különben egy szót sem szólt. Kedvem lett volna hozzátenni, hogy hiszen én nem tehetek róla, de lenyeltem a mondókámat, mert eszembe jutott, hogy ezt már a főnökömnek is mondtam, egyébként is mit jelent ez? Az ember mindenképp hibás egy kicsit.
Este Marie már mindent elfelejtett. A film néhol mulatságos volt, de egészében szörnyen ostoba. A lány combja az enyémet súrolta. Megsimogattam a mellét. Az előadás vége felé meg is csókoltam, de ügyetlenül. Hazamenet feljött hozzám.
Amikor felébredtem, Marie már elment. Előzőleg értésemre adta, hogy várja a nénikéje. Eszembe jutott, hogy vasárnap van, és ez elkedvetlenített kissé: nem szeretem a vasárnapot. Akkor hát megfordultam az ágyban, s kerestem a párnán azt a sós tengeri illatot, amely Marie hajától maradt ott, s aludtam tovább tíz óráig. Utána elszíttam pár cigarettát s ágyban maradtam egészen délig. Nem akartam Céleste-nél ebédelni, mint egyébkor, mert biztosan kifaggattak volna, és én ezt nem nagyon szeretem. Inkább rántottát készítettem otthon, s úgy ettem meg a tálból, kenyér nélkül, mert a kenyerem elfogyott, és ahhoz már lusta voltam, hogy lemenjek a pékhez.
Ebéd után unatkoztam, s kicsit sétálgattam a lakásban. Míg anyám itt lakott, kényelmes volt. De magamnak túl nagy, s az ebédlő asztalát ide hoztam a szobámba. Most csak ebben az egy szobában élek, köröttem horpadt szalmaszékek, sárgult tükrű szekrény, no meg egy rézágy és egy mosdóasztal. A többi szoba elhagyatva. Később, hogy hozzáfogjak valamihez, előszedtem egy régi lapot, és azt kezdtem olvasgatni. Kivágtam egy gyógyszerhirdetést, s beragasztottam egy füzetbe: abba rakom bele mindazt, amit mulatságosnak találok az újságokban. Megmostam a kezemet, s végül is kiültem az erkélyre.
A szobám a külváros legnépesebb utcájára nyílik. A délután szépnek ígérkezett, bár a kövezet nedves volt, járókelők ritkán akadtak, azok is mind siettek. Először csak kiránduló családokat láttam, két fiúcskát tengerészzubbonyban, térden alul lógó nadrággal, nagyon is vasárnapiasan merev öltözetükben, aztán egy kislányt rózsaszín hajszalaggal és fekete lakkcipőben. Mögöttük roppant mama lépdelt barna selyemruhában s az apjuk, vékony emberke, akit látásból ismertem. Szalmakalap volt a fején, pillangós nyakkendőt hordott, s a kezében sétabotot tartott. Most, hogy családostul láttam, megértettem, mért tartják olyan finomnak a kerületünkben. Kissé később a külváros fiatalemberei vonultak arra lakkozott hajjal, piros nyakkendővel, alaposan karcsúsított kabátban, hímzett zsebkendővel a szivarzsebben s amerikai cipőben. Kitaláltam, hogy valamelyik központi moziba tartanak. Azért is indultak olyan korán, s azért ugráltak hangos nevetéssel a befelé tartó villamosra.
Utánuk az egész utca lassankint elhagyottá vált. A délutáni előadásokat, azt hiszem, mindenütt elkezdték. Kinn az utcán már csak a boltosok meg a macskák maradtak. Az ég tiszta volt, de fénytelen az utcát szegélyező fügefák felett. A szemközti dohányárus széket hozott ki a gyalogjáróra, odatette az ajtó elé, s úgy ült rá, hogy a két karját a szék támláján nyugtatta. Az előbb még zsúfolt villamosok most már majdnem üresek voltak. A Pierrot-hoz címzett kis kávéházban, a dohányárus boltja mellett, a pincér az üres termet fűrészporral söpörte. Valóban vasárnap volt mindenütt.
Megfordítottam a székem, és én is úgy lovagoltam rajta, mint szemben a dohányárus, mert úgy gondoltam, hogy így kényelmesebb. Elszívtam két cigarettát, bementem a szobába egy darab csokoládéért, aztán megint visszajöttem, hogy ott majszoljak az ablaknál. Kissé később az ég beborult, s azt hittem, kitör a nyári vihar. De lassankint kiderült. A felhőjárás mindamellett mintha az eső ígéretét hagyta volna az utca felett, s akkor még sötétebb lett. Még sokáig maradtam ott, s egyre csak az eget néztem.
Öt óra tájt a villamosok egyre-másra jöttek nagy zajjal. A külvárosi sportpályákról fürtökben hozták a nézőket, akik még a lépcsőkön és kiszögelléseken is lógtak. A következő villamosok már a játékosokkal jöttek: ezeket meg egyforma kis táskájukról ismertem meg. Ordítottak, s tele tüdővel énekelték, hogy az ő csapatuk az igazi. Többen még intettek is nékem. Az egyik odakiáltotta: „Jól kikaptak.” Amire én helyeseltem, és hevesen bólingattam. Ettől fogva az autók is egyre sűrűbben tülköltek.
A nap megint hanyatlott egy kicsit. A tetők felett az ég vöröses lett, s a leszálló estével az utcák is megelevenedtek. A nappali sétálók lassankint mind visszatértek. Felismertem a többiek közt a választékos öltözetű urat. A gyerekek sírtak, vagy hagyták, hogy vonszolják őket. Majdnem egyazon pillanatban a kerületi mozik is kiöntötték az utcára a sok nézőt. Aki fiatalember volt köztük, az mind határozottabban mozgott, s arra gondoltam, biztosan valamilyen kalandfilmet láttak. Akik a városi mozikból jöttek, kissé később érkeztek. Ezek már komolyabbnak látszottak. Még nevettek, de időnként fáradt és réveteg volt az arcuk. Ott maradtak kinn az utcán, s fel-alá jártak a szemközti gyalogjárón. A kerületi fiatal lányok karonfogva sétáltak, kalap nélkül. A fiatalemberek úgy intézték, hogy mindig szembejöhessenek velük, s menet közben mindannyiszor tréfás szavakat vetettek feléjük; a lányok meg nevettek, s elfordították a fejüket. Némelyik lányt én is ismertem, fel is intettek az ablakomba.
Az utcalámpák hirtelen kigyúltak, s fényüktől elhalványodtak az éj első csillagai. Éreztem, elfárad a szemem, ha még soká nézegetem a fényekkel s emberekkel telezsúfolt gyalogjárókat. A lámpák alatt felderengett az utcák nedves kövezete, s a villamosok visszfénye szabályos időközökben villant végig a nők ragyogó hajzatán, egy-egy mosolyon vagy karperecen. Kissé később a villamosok már ritkábban közlekedtek, az éjszaka elfeketült a fák és a lámpák felett, és az egész kerület kiürült észrevétlenül: s az újból elhagyott utcán már csak egy macska sétált nesztelen. Akkor arra gondoltam, hogy ideje lesz vacsorázni. Kicsit fájt már a nyakam, mert sokáig támaszkodtam a szék hátának. Lementem a pékhez, hogy kenyeret és makarónit vegyek, kifőztem a makarónit, s csak úgy állva meg is ettem. Odamentem az ablakhoz, hogy elszívjak egy cigarettát, de a levegő hűvösebb lett, és egy kissé fázni kezdtem. Becsuktam az ablakot, s a szobába visszatérve, láttam a tükörben az asztal sarkát a gyorsfőzővel s pár darab kenyérrel. Gondoltam, no hál’ istennek egy vasárnappal kevesebb, hogy anyámat eltemettük, hogy kezdhetem újra a munkát, és hogy alapjában véve nincsen semmi változás.
3
Ma sokat dolgoztam az irodában. A főnök egészen kedves volt. Kérdezte, nem vagyok-e nagyon fáradt, s tudni akarta, hány éves volt az anyám. Azt mondtam: – Hatvanas -, hogy ne tévedjek, s nem tudom, miért, de a főnök egyszerre megkönnyebbültnek látszott, mintha azt gondolta volna, hogy ezzel az ügy befejeződött.
Az asztalomon már egy csomó üzleti levél gyűlt össze, s nekem kellett elintéznem valamennyit. Mielőtt otthagytam volna a munkát, hogy elmenjek ebédelni, előbb még megmostam a kezemet. Szeretem ezt a pillanatot délben. Este nincs annyi örömöm benne, mert a forgó törülköző olyankor már egészen nedves: végre is egész nap használták. Egyszer szóltam is ezért a főnöknek. Azt mondta, igen sajnálja, de hát ez igazán nem fontos. Kissé későn mentem el, fél egy tájban, Emmanuellel, aki a szállítási osztályon dolgozik. Az iroda a tengerre néz, s egy jó percet azzal vesztegettünk, hogy a teherhajókat néztük a napégette kikötőben. Épp abban a pillanatban egy teherautó érkezett pukkanások és lánccsörgés között. Emmanuel odaszólt hozzám: – Ne nézzük meg közelebbről? -, s máris futottam az autó után. De az gyorsabb volt, mint mi, s szaladtunk, hogy utolérjük. Csak úgy fulladoztam a zajban meg a roppant porfelhőben. Már nem láttam senkit, semmit, s nem éreztem semmi mást, mint a futás zavaros lendületét a gépek, daruk meg árbocok közt, amelyek ott táncoltak a horizonton és a hajók teste közt, ahogy elrohantunk mellettük. Én értem el előbb a kocsit, s futás közben ugrottam fel. Azután még Emmanuelt is felsegítettem, hogy leülhessen. Lihegtünk, a teherkocsi nagyokat zökkent a rakpart nem egyforma kövein a porban és a napfényben. Emmanuel úgy nevetett, hogy még a lélegzete is elállt.
Verejtékben úszva értünk Céleste-hez. Céleste ott volt a nagy hasával, kötényével és fehér bajuszával. Megkérdezte, hogy „azért, megvagyok-e?”. Azt feleltem neki, hogy meg, s hozzátettem, hogy éhes vagyok. Gyorsan ettem, s kávét is kértem. Azután mindjárt hazamentem, s otthon aludtam is kicsit, mivel több bort ittam a kelleténél, és amikor felébredtem, kedvem támadt egy cigarettára. Már késő volt, s szaladtam, hogy elérjem a villamost. Egész délután dolgoztam. Nagyon meleg volt az irodában, s este, mikor távoztam, jólesett a lassú séta végig a rakpartok mellett. Az ég zöld fényben ragyogott, elégedettnek éreztem magam. De azért egyenesen hazamentem, mivel estére főtt krumplit szerettem volna készíteni.
Amikor fölfelé igyekeztem a ház sötét lépcsőjén, beleütköztem szomszédomba, a vén Salamanóba. Most is a kutyájával volt. Már nyolc éve, hogy mindig együtt vannak. Valami bőrbaja van a spánielnek, minden szál szőre elhullik tőle, amellett barna foltokkal és sebhelyekkel van tele. Oly rég élnek egyedül, együtt egy kis szobában, hogy az öreg Salamano szinte már hasonlít is a kutyájához. Az ő arca is tele van vörhenyes színű sebhelyekkel, s az ő haja is sárgás és ritka. A kutya viszont éppen olyan görnyedten jár, mint a gazdája, kinyújtott nyakkal s szagláló orral. Minthogyha csak mindketten egy fajtából valók lennének, s mégsem szívelhetik egymást. Naponta kétszer, délelőtt tizenegykor és délután hat órakor az öreg sétálni viszi a kutyát. Nyolc év óta állandóan ugyanazt az egy utat járják. Látni lehet kettőjüket a Lyon utcában, ahol a kutya addig-addig huzigálja a gazdáját, míg az öreg végleg meg nem unja. Olyankor elveri a kutyát, s alaposan összeszidja. Szegény állat ijedezve fetreng, s engedi, hogy ráncigálják. Ilyenkor már az öregnek kell húzni. Ha a kutya felejti a dolgot, megint ő húzza a gazdáját, s akkor megint verést és szidást kap. Ott állnak mindketten a gyalogjárón, s csak nézik egymást, a kutya rémüldözve, a gazdája meg tele gyűlölettel. Mindez naponta megismétlődik. Ha a kutya vizelni akar, a gazdája nem engedi, s azért is vonszolja tovább, az öleb meg útközben apró cseppeket hullat maga után. Ha véletlenül a szobában vizel, akkor megint csak megverik. Így tart ez már nyolc éve. Céleste mindig azt mondja: – Rémes -, de tulajdonképp senki sem tud semmit. Mikor a lépcsőházban találkoztunk, Salamano javában szidta szegény párát. Azt mondta néki: – Ronda dög! -, s a kutya csak nyöszörgött. Odaszóltam: – Jó estét! -, de az öreg csak tovább szitkozódott. Akkor megkérdeztem tőle, mit vétett a kutyája. Az öreg nem is válaszolt. Csak annyit mondott: – Ronda dög! – Kitaláltam, mi bántja, ahogy a kutyája fölé hajolt, s próbált valamit rendbe hozni szegény állat nyakörvén. Akkor hangosabban szóltam. Meg se fordult, s úgy felelt, az elfojtott harag hangján: – Még mindig itt van? – Aztán továbbment, s erőszakkal húzta a kutyát, az meg csak hagyta, hogy vonszolják, s közben egyre nyöszörgött.
Épp abban a percben jött fel a másik emeleti szomszédom. A kerületben azt mondják róla, hogy a széplányok kitartottja. Viszont ha kérdik, mi a mestersége, azt mondja, hogy raktárnok. Áltálában nem nagyon szeretik. De énhozzám sűrűn beszól, s néha benn marad egy-egy percre, mert én mindig meghallgatom. Úgy érzem, érdekes dolgokat mond. Különben sincs rá semmi okom, hogy ne beszélgessek vele. Raymond Sintès a neve. Elég alacsony termetű, széles vállú, és az orra olyan, mint az ökölvívóké. Mindig gondosan öltözködik. Ő is azt mondta: – Rémes! -, mikor Salamanóról volt szó. Kérdezte, nem undorít-e a dolog, és én azt feleltem, hogy nem.
Felmentünk az emeletre, s már búcsúzni akartam tőle, mikor így szólt: – Van egy kis hurkám meg egy üveg borom. Nem segítene elfogyasztani? – Gondoltam, akkor nem kell főznöm, s elfogadtam a meghívást. Neki is egy szobája van ablaktalan konyhával. Az ágya felett fehér és rózsaszínű gipszangyal, sportbajnokok arcképei s két-három meztelen nő fényképe. A szoba piszkos volt, s az ágy vetetlen. Meggyújtotta a petróleumlámpáját, aztán valami gyanús kötést szedett elő a zsebéből, s beburkolta vele a jobb kezét. Kérdeztem tőle, mi baja. Azt felelte, verekedett egy ipsével, aki belekötött.
– Hiszen ismer, Meursault úr – mondotta -, nem vagyok rossz fiú, csak heves vérű. Az az alak így szólt hozzám: „Szállj le a villamosról, ha férfi vagy.” Én meg azt feleltem néki: „Menj a fenébe, maradj veszteg.” Arra azt mondta, nem vagyok férfi. Akkor aztán leszálltam, s azt mondtam néki: „Ne pofázz, mindjárt megtudod, ki vagyok.” Azt felelte: „No, hadd lássuk.” Amire kapott tőlem egyet, erőset. Elesett. Én meg fölemeltem. De ő erre belém rúgott, pedig lenn feküdt a földön. Akkor én neki a térdemmel, s két pofont is kapott ráadásnak. Csupa vér volt már az arca. Kérdeztem tőle, elég-e már. Azt felelte, hogy „igen”. – Közben Sintès egyre a kötésével bajlódott. Én az ágy szélére ültem. Azt mondta: – Látja, nem én kezdtem. Ő sértett meg, nem én őt. – Ez így is volt, elismertem. Akkor meg kijelentette, hogy épp ebben a dologban szeretne tanácsot kérni tőlem, merthogy én igazi férfi vagyok, ismerem az életet, segíthetnék rajta egy kicsit, s aztán jó pajtások leszünk. Nem szóltam semmit, s még egyszer megkérdezte, akarok-e a pajtása lenni. Azt feleltem, nem bánom: úgy láttam, örül a válaszomnak. Előkereste a hurkát, megsütötte a serpenyőben, s poharakat, tányérokat, evőeszközöket hozott, azonkívül két üveg bort is. Mindezt a legnagyobb csendben. Azután asztalhoz ültünk. Evés közben hozzáfogott az este elbeszéléséhez. Eleinte habozott egy kicsit. – Szóval, ismertem egy hölgyet… mondhatnám a babám volt… – Az az ember, akivel verekedett, ennek a nőnek a testvére. Sintès azt is hozzátette, hogy ő, Sintès pénzelte a nőt. Nem feleltem, amire ő mindjárt azt is megjegyezte, hogy tudja, mit mesélnek a kerületben, de az ő lelkiismerete tiszta, s a foglalkozása raktárnok.
– Hogy rátérjek a históriámra – mondta -, észrevettem, hogy a nő megcsal. – Csak épp annyit adott neki, hogy legyen miből élnie. Ő fizette a szobája bérét, s élelemre napi húsz frankot adott. – Háromszáz frank a szobáért, hatszáz frank a havi kosztra, némelykor egy-egy pár harisnya, ez havonta ezer frank. És őnagysága nem keresett semmit. De egyre mondta, hogy szűkösen él, hogy nem elég, amit tőlem kap. Pedig elégszer mondtam néki: „Mért nem dolgozol fél nap? Nekem is megkönnyítenéd a dolgomat. Nemrég kaptál tőlem kosztümöt, húsz frankot adok naponta, fizetem a lakbéredet, te meg minden délután csak kávézol a barátnéiddal. Te adod nekik a kávét meg a cukrot. Én adom neked a pénzt. Én, ugye, mindig jól bántam veled, te meg így fizetsz a jóért.” De hát mégse ment dolgozni, mindig azt mondta, nem elég a pénze, és így vettem észre, hogy megcsal.
Akkor aztán elbeszélte, hogy egy sorsjegyet talált egyszer a lány kézitáskájában, és a lány nem tudta megmagyarázni, miféle pénzből vásárolta. Megint máskor egy zálogházi cédulát talált a nőnél, ami meg azt mutatta, hogy „becsapott” két karperecet. Addig semmit sem tudott arról, hogy két karperece is van a lánynak. – Láttam, megcsal. Akkor otthagytam. De előbb jól elvertem. És aztán megmondtam neki a véleményem. Megmondtam néki, nincs más baja, csak viszket neki valahol. Tudja, Meursault úr, azt mondtam néki: „Te szegény, persze nem látod, hogy irigyek rád, mert boldoggá teszlek. Majd megtudod, milyen boldog voltál velem, de akkor már késő lesz.”
A nőt véresre verte. Azelőtt sose verte meg. Megütöttem, nem mondom, de azt is inkább csak szeretetből. Olyankor kiáltozott is kicsit. Becsuktam az ablakot, s mindig egyforma volt a vége. De ezúttal már komoly volt. Sőt magamban azt gondolom, nem kapott tőlem eleget.
Akkor megmagyarázta azt is, hogy ezért van szüksége jó tanácsra. Elhallgatott, hogy szabályozza a füstölő lámpa kanócát. Én közben egyre figyeltem rá. Megittam majdnem egy liter bort, s már forró volt a halántékom. Raymond cigarettáját szívtam, mert az enyém elfogyott. Az utolsó villamosok akkor mentek el a ház előtt, s magukkal vitték a külváros most már távoli zajait. Raymond folytatta. Az bántja, mondta, hogy még mindig odahúzza valami a ringyóhoz. De meg akarja büntetni. Először olyasmire gondolt, hogy elviszi egy szállodába, hívatja az erkölcsrendészetet, botrányt csap, s bárcát adat a cemendének. Aztán a barátaihoz fordult, akik az alvilágban élnek. Azok se találtak ki semmit. Akkor meg, mint Raymond mondta, mi haszna az alvilágban élni? Ezt meg is jegyezte a barátoknak, amire azok azt javallták, süssenek „bélyeget” a nőre. De ő, Raymond, nem ezt akarta. Gondolkodott. Előbb azonban kérdezni akart valamit. De még mielőtt megkérdezne, szeretné tudni, mit gondolok erről az egész históriáról. Azt feleltem, semmit se, de azért érdekes az egész. Akkor aztán megkérdezte, mit gondolok, megcsalták-e, amire én azt feleltem, hogy úgy látszik, megcsalták; és hogy megbüntesse-e, s mit tennék én az ő helyén, amire én azt mondtam, hogy ezt sose lehet tudni, viszont azt igenis megértem, hogy meg akarja büntetni. Megint ittam egy kis bort. Ő meg cigarettára gyújtott, s kifejtette a bosszútervét. Levelet akar néki írni, „amelyben megrugdosnám, de azért úgy, hogy bánkódjék is utánam”. Akkor a nő visszatérne hozzá, lefeküdnének, s a „végső percben” a férfi szembeköpné, azután meg kirúgná. Csakugyan, úgy vélekedtem, ez példás büntetés lenne. De Raymond azt mondta, nem hiszi, hogy képes egy ilyen levél megírására, s gondolta, segíthetnék a fogalmazásban. Mivel nem feleltem semmit, kérdezte, nem bánnám-e, hogyha azonnal hozzáfognánk, és én azt feleltem, nem.
Akkor fölkelt, miután megivott még egy pohárral. Félretolta a tányérokat meg a maradék hideg hurkát. Majd gondosan letörölte az asztal viaszosvászon abroszát. Az éjjeliszekrénye fiókjából kockás levélpapírt szedett elő, aztán egy sárga borítékot, egy kis tollszárat piros fából s egy négyszögű tintásüveget tele lila tintával. Amikor megmondta a nő nevét, láttam, arab származású. Megírtam a levelet. Csak úgy találomra fogalmaztam, de hát mindenképp azon voltam, hogy Raymond kedvében járjak, mert hisz nem volt okom rá, hogy ne járjak a kedvében. Aztán felolvastam a levelet. Végighallgatott, közben cigarettázott, bólogatott, s utána megkért, olvassam fel még egyszer. Nagyon meg volt elégedve. Azt mondta: – Tudtam én azt mindig, hogy ismered az életet. – Először nem vettem észre, hogy tegez. Csak amikor kijelentette: – Most aztán igazi jó pajtás vagy -, akkor tűnt fel a dolog. Megismételte a mondatát, és én azt feleltem: – Igen. – Mit bántam, pajtása vagyok-e vagy sem, s úgy láttam, szeretné, ha az lennék. A levelet leragasztotta, s megittuk a maradék bort. Aztán még cigarettáztunk kicsit, de szó nélkül. Odakinn minden csendes volt, s behallottuk egy arra járó autónak a suhanását. Azt mondtam: – Már késő van. – Raymond is úgy gondolta, hogy késő van. Megjegyezte, hogy az idő sokszor milyen gyorsan múlik, s ebben némileg igaza volt. Álmos voltam, de azért alig tudtam felkelni. Igen fáradtnak látszhatott az arcom, mert Raymond még megjegyezte: nem kell úgy elengednünk magunkat. Először nem is értettem meg. Akkor aztán megmagyarázta, hogy hallott anyám haláláról, de hát erre, ugyebár, előbb-utóbb el kellett készülnöm. Nekem is ez volt a véleményem.
Felkeltem, Raymond erősen megszorította a kezemet, s azt mondta, hogy a férfiak mindig megértik egymást. Ahogy eltávoztam tőle, becsuktam magam mögött az ajtót, s egy percig a folyosón maradtam, a sötétben. A ház nyugodt volt, s a lépcsőház mélyéből nedves és homályos lehelet áradt. Nem hallottam, semmi mást, csak vérem lüktetését a fülemben, s egy pillanatig mozdulatlanul álltam. De a vén Salamano szobájában a kutya tompán felnyögött. Az alvó ház szívéből úgy szállt fel lassan ez a sírás, mint egy csendből kicsírázott virág.
