„Mindaz, ami Albrecht Dürerből halandó volt, e domb alatt van eltemetve.” Talán egyetlen német művész életéről sem tudunk annyit, mint Düreréről; a középkor névtelenségéből az ő személyisége, irodalmi művei és festészete emelkedik ki elsőként.
Albrecht Dürer visszaemlékezéseiből sajnos csak töredékek maradtak fenn; ötvenhárom éves korában felvázolta családja történetét, beleolvasztva szüleinek házi krónikáját, ismerjük továbbá kereken harminc saját kezű levelét és németalföldi útjának naplóját.
Albrecht Dürer német festő és grafikus, a német reneszánsz legnagyobb művésze 485 éve, 1528. április 6-án halt meg Nürnbergben. Dürer 1471. május 21-én született Nürnbergben harmadikként a házaspár tizennyolc gyermeke közül. Ötvös apja a Békés megyei Ajtósról vándorolt ki Németországba, innen a Türer, majd a németesített Dürer (Ajtósi) név. Albrecht a művészettel apja műhelyében kezdett ismerkedni, miközben kitanulta az ötvösséget.
Tanulóévek és vándorutak
Ha elolvassuk, hogyan ír Dürer a szüleiről és a helyről, ahol felnőtt, egy régi német város képe elevenedik meg előttünk: alacsony házak, fülledt, kis ablakos szobák, kézműves és iparos testületek, súlyos tetők és oromzatok, nyomasztóan szák utcák s a templomok tiszteletet parancsoló jelenléte – olyan kép, mint, amit a Faustban olvashatunk. Dürer legkorábbi ismert műve inaséveiből való, az utólag emlékezetből 1484-re datált Önarckép valószínűleg valamivel később keletkezett. Dürer – noha még jócskán gyerek volt – ez idő tájt kezdte felismerni elhivatottságát és tehetségét.
15 évesen a város első számú festője, a gótikus stílusban alkotó Michael Wolgemut tanítványa lett, s elsajátította a fafaragás és rézkarcmetszés alapjait is. „Mivel most már tudtam tisztán dolgozni, jobban vonzódtam a festészethez, mint a z ötvösséghez. Ezt apám elé tártam. Ő azonban elégedett volt, bizonyára sajnálta az elvesztegetett időt, amelyet ötvösinasként töltöttem el. De elengedett, és Krisztus születése után 1486. esztendőben, Szent András napján három évre elszegődtetett Michael Wolgemuthoz. Idővel Isten kitartást adott nekem és jól tanultam, de sokat kellett szenvednem Wolgemut legényeitől.”
Gyakorló éveinek végén, 1490-ben a tizenkilenc éves Dürer a kor szokásainak megfelelően vándorútra indult, bejárta Elzászt, Németalföldet és Svájcot. A festőlegény vándorlásainak ma is meglévő hírmondói a fametszetes könyvillusztrációk lettek.
Dürer volt az első német festő, aki vallásos hitét összeegyeztette az olasz reneszánsz tökéletesen elsajátított formanyelvével, tanulmányozta a perspektívát és a szépség szabályait. Ugyanakkor kerülte az olasz minták idealizmusát, hihetetlen rajztudással, részletességgel volt képes ábrázolni a valóságot. 1494-ben Olaszországba utazott és igen sok, részletező tájképet alkotott.
Visszatérve Nürnbergbe elvette feleségül Agnest, akit a szülei kiszemeltek neki. „És amikor hazatértem, Hans Frey tárgyalt apámmal, és nekem adta Agnes nevű leányát, és adott vele 200 forintot, és megtartotta az esküvőt az 1494. évben, Szent Margit napja előtti hétfőn.” A házasság több szempontból is előnyös volt a fiatal művész számára: Frey, a feltaláló mechanikus több tanácstaggal is sógorságban volt a városházán, így magasabb társadalmi körből is várhatott megrendelést. A hozomány pedig lehetővé tette, hogy önálló műhelyt nyisson. „Az én Agnesem” feliratú, röviddel a házasságkötés után felvázolt tollrajz még bizonyos gyengédségről árulkodik. A továbbiakban viszont Dürer csak szigorú tárgyilagossággal gondol házastársára, aki jó üzletasszony volt, és férje nyomtatott grafikáit írásait árusította a piacon.
Dürer intenzív munkába kezdett, ez alapozta meg hírnevét, ekkor született a 15 fametszetből álló látomásos, zsúfolt és szenvedélyes Apokalipszis-sorozata (1498). 1500 körül kezdett az emberi test arányaival foglalkozni, 1504-es Ádám és Éva-metszetén az emberi szépséget a kiszámított, eszményi forma révén ragadta meg, – ezek az első német aktképek. Ötképes oltárán, a Háromkirályokon olasz hatást is érezni, de kitűnik újító realizmusa is. 1500-ban készült önarcképe a korszak kiemelkedő alkotása, a világ egyik leghíresebb nyulát is Dürernek köszönhetjük.
Dürer, a mester
1505 és 1507 közötti, második itáliai útja során tökéletesen elsajátította a reneszánsz művészet formanyelvét, eljutott Velencébe, Bolognába, Ferrarába és talán Rómába is. Velencei tartózkodása alatt festette a német kereskedők San Bartolomeo templomában a Rózsafüzérünnep című oltárképet, amelynek az egész város csodájára járt. Népszerűsége ellenére hazatért, s megalkotta a Lovag, Halál és Ördög, a Szent Jeromos és a Melankólia című rézkarcait, melyek jelképeit azóta is sokan sokféleképp magyarázzák.
Elkötelezettségét a festészet iránt egyre inkább felismerték és jutalmazták: 1494-ben Nürnbergben ismerte meg Bölcs Frigyes szász választófejedelmet, aki megrendelésekkel látta el. 1512 után I. Miksa német-római császár lett a legfőbb támogatója, s életjáradékot is biztosított számára. 1515-ben Johann (Johannes) Stabiusszal és Conrad Heinfogellel együtt készítette el az első tudományos csillagtérképet. 1517 után Dürer is Luther hatása alá került, 1518-ban az akkor Nürnbergben tartózkodó Luthernek ajándékozta néhány gyönyörű metszetét, de katolikus hitét élete végéig megőrizte.
1520-ban feleségével együtt Németalföldre utazott, hogy az új császárral, V. Károllyal megerősíttesse a Miksától addig kapott életjáradékot. Meglátogatta a gazdagságukról híres németalföldi városokat is és megismerkedett a kor legjelentősebb németalföldi festőivel. Késői művein nyomot hagyott a németalföldi festészet technikája, színvilága és kompozíciós stílusa.
Élete vége felé szenvedélyesen foglalkozott művészetelméleti kérdésekkel, arányelméleti és geometriai kutatásokkal. 1525-ben jelent meg tőle A mérés tankönyve, két évvel később az Erődítéstan, 1528-ban pedig közreadta az Arányelmélet című értekezését. 1526-ban alkotta egyik utolsó híres munkáját, a Négy apostolt.
A humanista művészet kiemelkedő alakja 1528. április 6-án hunyt el Nürnbergben. Sírfelirata így szól: „Mindaz, ami Albrecht Dürerből halandó volt, e domb alatt van eltemetve.”
