„Volt egy mennyországnak nevezett valami, de azért akkoriban hatalmas mennyiségű alkoholt fogyasztottak.” 60 éve, 1963. november 22-én hunyt el Aldous Huxley angol író, költő, esszéista, a Szép új világ című antiutópia szerzője. Huxley negyvenhárom kötetet írt és publikált, verset, novellát, drámát, útirajzot, mindenekelőtt regényt és esszét. Hazánkban a Nyugat szerzői figyeltek fel rá először, ám népszerűsége máig töretlen.
1894. július 26-án született az angliai Godalmingban, egy szellemes megjegyzés szerint természettudományos szakkönyvek és magasztos tárgyú költemények között. Apai nagyapját, Thomas Huxley-t Darwinnal együtt a modern biológia megalapítójának tartják (az evolóciós elmélet támogatása miatt nevezték „Darwin bulldogjának” is), apja, Leonard Huxley életrajzíró és irodalmár, anyja pedig a neves költő, Matthew Arnold unokahúga volt.
Az ifjú Aldous a Huxleyk természettudományos érdeklődését és az Arnoldok lelki emelkedettségét örökölte, mindehhez remek memória és nyelvérzék párosult. Már etoni középiskolás évei alatt kitűnt tökéletes formaérzékről tanúskodó verseivel, és nem mellékesen az autóversenyzés iránti szenvedélyével. Látása tizenhat éves korában szembetegség miatt romlani kezdett, és évről évre egyre gyengült.
„Nem elég, hogy a mondatok jók legyenek; annak is jónak kell lennie, amit teszünk a mondatokkal.” (Aldous Huyley: Szép új világ)
1916-ban az oxfordi Balliol College-ban diplomázott, ekkor jelent meg első verseskötete. 1919 és 1921 között az Athenaeum című folyóirat munkatársaként irodalmi és zenekritikákat, valamint lakberendezéssel kapcsolatos cikkeket írt.
1921-ben jelent meg első regénye, a Nyár a kastélyban, amely nemcsak kritikai, de jelentős anyagi sikert is hozott számára, és lehetővé tette, hogy feleségével hosszabb ideig Olaszországban, majd Franciaországban éljen. Hazatérése után csak az írásnak szentelte magát. 1928-ban jelent meg a Pont és ellenpont című regénye, amely szellemes és kissé kaján képét adja a korabeli polgári értelmiségnek.
„Választanunk kell a boldogság és aközött, amit az emberek magas művészetnek szoktak nevezni. Mi feláldoztuk a magas művészetet. Helyette van tapink és illatorgonánk.” (Aldous Huxley: Szép új világ)
A harmincas évek elején Huxley egyre kritikusabbá vált a nyugati civilizációval szemben, a 20. századi politikai irányzatok és a műszaki-technikai fejlődés iránti bizalmatlanságát az 1932-ben írt Szép új világ című regényében fogalmazta meg. A mű, amelynek sokak szerint előképe Jevgenyij Zamjatyin Mi című munkája, mulatságos és ugyanakkor keserű antiutópia: egy képzelt jövőbeni társadalomban játszódik, amelyet elembertelenített a technika mindenhatósága, a genetikai manipuláció és az agymosás. (A regény igazi „főhőse” a szóma, amely pótolja a drogokat, fenntartja és kiegyensúlyozza társadalmat.)
A Szép új világ pesszimista végkicsengése már megmutatta azt az erkölcsi és szellemi válságot, amely kortársaihoz hasonlóan az írót is sújtotta, és egyre inkább a miszticizmus és a buddhizmus felé fordította. Ezt tükrözi másik híres regénye, az 1936-os A vak Sámson is.
Az Európát fenyegető fasizmus elől 1937-ben Huxley az Egyesült Államokba, Hollywoodba költözött. Választott új hazájában érdeklődése irányt váltott, a buddhista misztika mellett egyre inkább belemerült a meszkalin- és LSD-kísérletekbe, a vegyi úton történő kábítás lélektani következményeit tanulmányozta. A változás írásművészetére is hatott, regényt ettől kezdve nem nagyon írt, főként esszéket publikált a legváltozatosabb témákban.
„Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére, ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendeciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen.” (Aldous Huxley: Az észlelés kapui)
Történetfilozófiai tanulmányaiban leszámolt a század totalitárius eszméivel és államalakzataival, elutasította a marxi szocializmus és az angolszász eredetű polgári demokrácia valamennyi változatát, a belőlük következő ideológiát és a gyakorlati közgazdaságtant. Úgy vélte, az erkölcsi öntökéletesítés, a végső valósággal való misztikus egyesülés az egyén szabadulásához vezető egyetlen út. Hollywoodban forgatókönyveket is írt, többek között Jane Austen Büszkeség és balítélet, Charlotte Bronte A lowoodi árva című regényéből, saját művei közül A Mona Lisa mosolyt és Az ifjú Arkhimédészt vitték filmre.
Életének utolsó éveiben sokat betegeskedett, és számos csapás érte: meghalt a felesége, porig égett otthona, benne hatalmas, messze földön híres könyvtárával. Beköltözött Los Angelesbe, és megírta utolsó regényét, a minden betegség, fájdalom és veszteség ellenére is a passzív jóságot és életörömöt hirdető Szigetet. Nem sokkal utolsó műve megjelenése után, 1963. november 22-én rákban meghalt.
„Egyszóval a tömegkommunikáció se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak hatalom, s mint minden hatalommal élni és visszaélni lehet vele. Ha helyesen élünk velük; úgy az írott sajtó, a rádió és a film elengedhetetlenek a demokrácia fennmaradásához. Ha visszaélünk velük, akkor a diktátor fegyvertárának legfélelmetesebb fegyvereivé válnak.” (Aldous Huxley: Visszatérés a szép új világhoz)
Huxley negyvenhárom kötetet írt és publikált, verset, novellát, drámát, útirajzot, mindenekelőtt regényt és esszét. Ezek java részét magyar nyelvre is lefordították, elsőként a Nyugat második nemzedéke figyelt fel a szerzőre, aki a két világháború közötti időszak egyik legdivatosabb írója lett. Népszerűsége máig töretlen, a münsteri székhelyű Nemzetközi Aldous Huxley Társaság évente rendez konferenciát a Huxley által megálmodott „szép új világról”, a modern társadalom kihívásairól.
