Mesegyűjteményei egyebek közt a Szőlőszem királyfi, A bűbájos lakat, a Kis Vitéz Pajtás címmel jelentek meg. Az újabb kori magyar néprajztudomány egyik legnagyobb alakja, Berze Nagy János néprajztudós, mesegyűjtő 70 éve, 1946. április 6-án halt meg.
Berze Nagy János 1879. augusztus 23-án született a Heves vármegyei Besenyőteleken pásztorcsaládban. Szinte a beszéddel egyidejűleg ismerkedett meg a népköltészettel, s már gimnazista korában gyűjtötte szülőfaluja népköltészeti alkotásait. Gimnáziumi éveit Gyöngyösön, Egerben és Jászberényben töltötte, utóbbi városban érettségizett. A budapesti egyetem bölcsészkarán tanult magyar-latin-filozófia szakon. Katona Lajos tanítványaként a népmeséket tanulmányozta, néphagyományokat és népnyelvi adatokat gyűjtött a Kisfaludy Társaság számára. 1905-ben avatták bölcsészdoktorrá. Diplomáját kézhez véve hivatali pályát kezdett, 1939-ig a tanügyigazgatás területén dolgozott. Több városban – Lugoson, Kolozsvárott, Nagyegyeden, Csíkszeredában, Debrecenben, Pancsován és Szekszárdon – tevékenykedett, majd Pécsett telepedett le. A baranyai városban teljesedett ki néprajzi munkássága, ahol falusi tanítók segítségével folyamatosan gyarapította folklóranyagát. Itt is halt meg 1946-ban.
„A világ teremtésekor a föld közepén nő fel a világfa, az istenek székhelye, ez a boldogság őshazája… A világ közepe méltó hely arra, hogy a világfa ott emelkedjék s az istenek ott lakjanak; a világ is azért van jól elrendezve, mert a közepén a világfa, az istenek otthona áll. A magyar világkép kialakulásánál tehát ugyanaz a térrendező elv érvényesült, amely a keleti népeknél a »világ közepe« képzetét megalkotta. A világ közepe… nem a kezdetleges műveltségű ember egyszerű szemléletén alapuló világkép csupán, hanem misztikum, amely a belőle fejlődött gondolatrendszer erejével egykor hatalmas népeket közös világszemlélet és ideál körül egyesített, s amelynek a talajából hajtó hagyományokban álmodja vissza népünk is szellemi életének ifjúkorát.” (Berze Nagy János: Égigérő fa)
Elsőként gyűjtött és tett közzé nagyobb népmeseanyagot egy kisebb tájegységről, s a népköltészeti gyűjtést összekapcsolta a népnyelv kutatásával. Azt is felismerte, hogy a népdalokat, a balladákat, a gyermekjátékokat a dallamukkal együtt kell följegyezni. Mivel maga nem tudta lejegyezni a dallamokat, első balladaközlése csak prózában jelent meg. Idővel kántorok és énektanárok segítették munkájában, így a későbbiekben a szöveg mellett a dallamot is közreadta. Kodály Zoltán híveként az iskolai oktatásban nagy szerepet tulajdonított az énekkaroknak.
Egyik legnagyobb műve, Meseszótára elveszett. Fő műve, a Mesekatalógus tudományos rendszerbe foglalta a magyar népmeséket (több mint félezret), s rendkívül alaposan elemezte őket. Utóbbi munkája a maga műfajában Európában is úttörőnek számított. Berze-Nagy szülőföldjének nyelvjárását is írásba foglalta. Fontosabb művei: Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből, Baranyai magyar néphagyományok, Magyar népmesetípusok I–II., Régi magyar népmesék. Az ifjúságnak kiadott meséi egyebek közt a Szőlőszem királyfi, A bűbájos lakat, a Kis Vitéz Pajtás. Az újabb kori magyar néprajztudomány egyik legnagyobb alakja volt, munkásságát külföldön is nagyra értékelték.
Tanulmányaiban a monda és a mese, a mese és a néphit viszonyával, a népköltészetnek a műköltészetre gyakorolt hatásával foglalkozott, de írt tanulmányokat a hiedelmekről és a temetkezési szokásokról is. Kéziratban maradt mitológiai munkája, amely eredetileg A világ közepe. A magyar ősvallás eredete címet viselte volna, már csak halála után jelenhetett meg Égigérő fa (Magyar mitológiai tanulmányok) címen.
A néprajztudós nevét viseli a többi közt szülőfalujának általános iskolája, Pécsett Alapfokú Művészetoktatási Intézmény és 1971 óta egykori gimnáziuma Gyöngyösön, ahol 1889 és 1896 között tanult.
