„Nem kell aludni ahhoz, hogy álmodjék az ember.” André Gide Nobel-díjas francia regény- és drámaíró, esszéista, kritikus 155 éve, 1869. november 22-én született.
André Paul Guillaume Gide 1869. november 22-én született Párizsban. Protestáns családból származott. Édesapja a Sorbonne jogi karán tanított, édesanyja gazdag polgárcsaládja eredetileg katolikus volt, csak néhány nemzedékkel előbb lettek protestánsok. Szigorú, protestáns nevelést kapott, egész írói életművét meghatározta a belenevelt dogmák elleni harc.
Gyermekkorának meghatározó élményei voltak a Normandiában és Uzes-ben nagyszüleinél eltöltött nyarak. Magával ragadta a francia táj szépsége. Az École Alsacienne-ben érettségizett, és a Mallarmé körül csoportosuló szimbolisták körével tartott kapcsolatot.
1893-ban tuberkulózisban betegedett meg, gyógykezelésre Tunéziába utazott, ahol az arab világgal és kultúrával, erkölcsiséggel való találkozás, továbbá az Oscar Wilde-dal való megismerkedés felszabadítóan hatott rá. Ennek jegyében fogant Les Nourritures terrestres (Földi táplálékok) című verseskötete.
1895-ben visszatért Franciaországba, és feleségül vette élete nagy szerelmét, Madeleine Rondeaux nevű unokahúgát. 1896-ban La Roque polgármesterévé választották.
Az 1900-as évek elejére tehető első nagy alkotói korszaka, ekkorra már megszabadult a szimbolisták hatásától, rátalált saját hangjára. Elsősorban morális kérdések foglalkoztatták, szinte minden munkáján végigvonul a lázadás a képmutató, álszent vallási, társadalmi tradíciók ellen. Ő maga is állandóan a végletek között hányódott, ahogy egy alkalommal megfogalmazta: „Csak az extrém gyakorol hatást rám.”
1909-ben több írótársával együtt részt vett a La Nouvelle Revue Francaise című irodalmi folyóirat alapításában és szerkesztésében. A lap a haladó francia irodalom legszínvonalasabb fóruma lett, itt jelentek meg saját művei is, köztük A Vatikán titka (1914), amelyet egyházellenessége miatt hevesen támadtak. Az első világháború idején vöröskeresztesként dolgozott, majd a menekültek befogadásában segédkezett.
„Hadd jegyezzem meg itt, hogy a legsikerültebb, legszebb művek mindig azok, amelyeket a szerző a legnagyobb örömmel írt, amelyek a legjobban szórakoztatták, s amelyekben a legkevésbé érezhető a szándék és az erőfeszítés. A művészetben mit sem ér a komoly elem; az élvezet a legbiztosabb kalauz.” (Montaigne – André Gide: A tapasztalásról. André Gide esszéjével)
A háború végén ismerkedett meg az ifjú Marc Allégret-vel, a későbbi filmrendezővel; a kapcsolat komoly válságot idézett elő házasságában és lelkiéletében. Ekkor írta a homoszexualitást védelmező, Corydon című művét.
1923-ban egy nála jóval fiatalabb nőtől, Elisabeth van Rysselberghétől Gide-nek lánya született, Catherine. A fiatal nőt régóta ismerte, hiszen barátai, Maria Monnom és Théo van Rysselberghe belga neoimpresszionista festő lánya volt. Ez az egyszeri szexuális kapcsolat okozta az egyetlen válságot Allégret és Gide régóta fennálló kapcsolatában, és tönkretette van Rysselberghével való barátságát. Elisabeth végül otthagyta férjét, hogy Párizsba költözzen, és Gide életének gyakorlati dolgait irányítsa, noha semmilyen szexuális kapcsolat nem volt már köztük.
1925-ben jelent meg A pénzhamisítók című könyve, amelyet egyetlen igazi regényének nevezett. Ezzel egy időben adta ki a Ha csak a mag el nem hal című önéletrajzát, amelyben addigi életéről adott számot.
1925-ben hosszabb utat tett Francia Egyenlítői Afrikában, érdeklődése ekkor már mindinkább a társadalmi kérdések felé fordult, harcolt a számkivetettek, a kisemmizettek jogaiért, a börtönkörülmények javításáért, a női egyenjogúságért. Egy ideig a kommunizmus felé tájékozódott, de a Szovjetunióban tett látogatása után eltávolodott tőle. Retour de L’URSS ( Hazatérés a Szovjetunióból , 1936) című művében olyan szocialista barátaival szakított, mint Jean-Paul Sartre; a könyv a szovjetbarát olvasóknak szólt, ezzel az volt célja, hogy az olvasót kétségek között tartsa, ahelyett, hogy kemény kritikát fogalmazna meg.
1929-ben megjelent A nők iskolája című regénye, melyben a legnagyobb francia regényírók egyike egy házasság történetét meséli el a megismerkedés pillanatától kezdve, a jegyesség boldog hónapjain majd a fokozatos kiábrándulás évein át az asszony haláláig.
„Igen, már mondtam, de megismétlem, hogy véleményem szerint a nő szerepe a családban és az egész civilizációban konzervatív, és annak is kell maradnia. A férfi szelleme csupán akkor szárnyalhat felszabadultan, ha a nő teljes mértékben elfogadja ezt a szerepet.” (André Gide: A nők iskolája)
Törvényes felesége, Madeleine Gide, akit soha nem szűnt meg szeretni, 1938-ban halt meg.
1942-től a háború végéig Észak-Afrikában élt, ekkor írt műveiben, különösen a Thészeuszban már a tradíciók, a múlt értékeinek védelmét hangsúlyozta. Ebben az évben jelent meg Gide Corydon című regénye, amelyet legfontosabbnak és fő művének tartott, és amely tartalmazza a pederasztia védelmét. Abban az időben a beleegyezési korhatárt bármilyen típusú szexuális tevékenységhez 13 évben határozták meg.
1947-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktori címet adományozott neki, néhány hónappal később az irodalmi Nobel-díjat is megkapta „az élet problémáit és körülményeit állhatatos igazságszeretettel és pszichológiai éleslátással feltáró irodalmi munkásságának nagy művészi jelentőségéért”. Az ezt követő időszakban sokat fordított, illetve Naplójának utolsó kötetét rendezte sajtó alá. E műve megjelenése után úgy döntött, nem ír többet. Egészségi állapota is romlott, elhatalmasodó tüdőbaja 1951. február 19-én végzett vele.
