Széll Kálmán egyszer egy beszédének lerövidítése miatt bosszankodva hívatta főgyorsíróját…
Az államférfiak, amikor beszédet mondanak, az arról való gyorsírói lapokat, mi helyest azok rendes írásra vannak átkopogtatva, kijavítják. Némelyik told is bele. Elvenni belőle, valamennyi elvesz. Egyazon dolog más mondva és megint más olvasva.
Széll Kálmán mint miniszterelnök egyszer a fővárostól távol mondott beszédét másnap, hazafelé utazva, csúnyán megcsonkítva olvasta a budapesti reggeli la pókban.
Fölboszankodott és maga elé hivatta a fő-főgyorsíróját:
− No, kedves barátom, maga szépen elbánt velem. Az országban ma mindenki azt beszéli, hogy micsoda hülyeségeket mondottam én tegnap. Olyan utálatos a beszédem, mint egy romlott fogsor. Itt hiányzik egy fog, amott csorba egy másik, lukas egy harmadik és így tovább. Így megcsonkítani!
A fő-főgyorsíró, aki szellemes ember s azonfelül jól ismerte a miniszterelnököt, fölénnyel mosolygott:
− Romlott fogsor? Hogyan mondhat ilyent excellenciád? Azt megengedem, hogy az én kezemen át a beszéd megcsorbult. Hiába, sietni kell ilyenkor és a távirati stilus is ront. De ami a beszédet illeti, az nem romlott fogsorhoz, hanem antik görög szoborhoz hasonlít. Például a milói Vénuszhoz. Hiányzik a karja, az egyik nagy-lábaújja is; az orra is csorba egy kicsit, a füle is: de aki nézi, mégis fölismeri és csodálja benne a művészeti remeket. Éppen így…
− Hallja, kedves barátom, vigye el magát az ördög, hogy ilyeneket kitalál. De végre is igazsága lehet. Máskor vigyázzon jobban.
