Mátyás király figyelmét egyszer egy minden tájnál kedvesebb szépség kötötte le…
Mátyás király egyszer a budai hegyekben vadászott. A vadat űzve egyszerre azon vette magát észre, hogy kíséretétől elszakadt.
Épp a Disznózug közelében volt. A Szent István-hegy e kies völgyét azért hívták úgy, mert mindig sok vaddisznó tanyázott benne. Alább, a réten, a király juhait legeltették a pásztorok. Mátyás boldogan tekintett szét a gyönyörű tájon. Lábánál volt fővárosa és a Rákos, a felséges nagy folyam, a szanaszét fehérlő sok falu, a hegyek, az erdők, a völgyek nyájas képe.
De a király figyelmét csakhamar minden tájnál kedvesebb szépség kötötte le. A szűk ösvényen a számadó juhász, Sándor gazda szép felesége jött fölfelé, délebédet vitt volt az urának s most hazafelé ment. A szép juhászné elmenőben köszöntötte a nyalka vadászt, bár nem is sejtette, hogy kicsoda.
Mátyás ekkor nyomon követte a szép juhásznét kunyhójáig, és vendégszeretetet kért tőle, mivelhogy vadászat közben igen megéhezett.
– Hát csak üljön le kelmed az alá a nagy tölgyfa alá. Van egy köcsög aludttejem, majd megesszük ketten, mert én is éhes vagyok.
S a menyecske egyet fordulva, kijött a kunyhóból, a kezében köcsög és két fakanál. Az egyiket odaadta Mátyásnak, aztán melléült a gyöpre s enni kezdtek.
Mátyás csakhamar megtudta a szép juhászné egész kis élettörténetét, s a menyecske is megértette a vendég beszédéből, hogy a csinos jövevény a király vadászlegénye és Miklósnak hívják.
– Kelmed pedig a legszebb menyecske, akit teljes világéletemben láttam, pedig én már magát a királynét is láttam! – Így végezte beszédét Miklós.
Magát a királynét is látta! A boldog. Trézsi majd meghalt a kíváncsiságtól: ugyan milyen lehet a királyné? S egy csókot ígért a vadásznak, ha elmondja neki.
A szép juhászné épp megfizette a csókot, mikor a közelben megszólalt a királyi vadászok kürtje. Miklós felugrott:
– No, majd megpirongatnak, hogy így késtem! Hanem tudja mit, édes lelkem, vegye meg tőlem ezt az egynéhány fogolymadarat még egy csókért!
Azzal eltűnt a csinos szőke vadászlegény.
Mikor Sándor juhász este hazatért, a felesége fogolypecsenyével lepte meg, s azt is elmondta, hogy jutott ehhez a drága vadhoz. A juhásznak azonban sokkal kevésbé tetszett a dolog, mint a feleségének, s bár a jó pecsenye ízlett neki, egy csöppet se bánta volna, ha a históriában nincs benne az a nyalka vadászlegény.
Hogy ne sokat szaporítsuk a szót, a vadászlegény mind sűrűbben látogatott el a juhásznéhoz, s mert Trézsi mindig mindent elmondott az urának, a jámbor házaspár végre szükségesnek vélte, hogy a királynéhoz forduljon segítségért.
Lejjebb nem lehet kezdeni, mert Miklós udvari vadász, de feljebb sem, mert a király elé nem lehet járulni ezzel a dologgal. Segíteni azonban kell a dolgon valahogy.
Egy szép reggel hát ünneplő ruhában lementek Budára, s mikor a királynénak bejelentették, hogy az udvari számadó juhász szeretne vele beszélni, Beatrix azonnal bebocsátotta.
A számadó juhász azon kezdte őfelsége előtt, hogy könnyebb megőrizni a Dunántúl összes juhait, mint egy asszonyt.
A királyné jól mulatott ezen az együgyű beszéden s tudni akarta, mi hát a baj. Ekkor Trézsi vette át a szót, és elbeszélte az egész kalandot. Alig ért a végére, Beatrix mohón tudakolta, hogy milyen volt az a nyalka vadászlegény?
– Hát nyúlánk termete, sas orra, nagy kék szeme és széles vállát verő verhenyeges haja van – mondotta Trézsi.
A királyné tüstént ráismert a kép eredetijére.
– Mikor szokott Trézsinél járni az a vadászlegény?
– Mindig napszállatkor, felséges asszonyom!
– Nohát, ma napszállatkor a kunyhótokban leszek, és majd beszélek annak a Miklósnak a fejével.
A juhász és a szép juhászné megnyugodva tértek haza.
Napszállatkor Beatrix királyné betoppant a kunyhóba, parasztmenyecskének öltözve, s azt parancsolta az ámuló Trézsinek, hogy bújjék el egy égő lámpással, s csak akkor jöjjön elő, ha hívja őt. Aztán leült a sötét kunyhóban, várni az ő csélcsap felséges urát.
Nem sokáig kellett várnia. Csakhamar lódobogás hallatszott. A király leugrott a nyeregből, lovát a tölgyfa lehajló ágához kötötte, besietett a kunyhóba s a következő pillanatban egy nő ölelését érezte. Esküdözött a szerelmes és gonosz Miklós vitéz, s ki tudja, meddig esküdözött volna még, ha egy szóra elő nem lép a szép juhászné a lámpással…
Szegény Mátyás megtudta, hogy vagy félóráig a saját feleségének udvarolt!
