Bartók a barátaival sem volt nagyon közlékeny…
Az egyik olyan eset, amikor Bartók valami fontosat árult el egy művéről, a kis New York-i bérlakásában történt, nem sokkal azután, hogy befejezte a zenekari Concerto-t. Oldott hangulatban volt, a szokottnál sokkal közlékenyebb. A művéről beszélgettünk, kettesben.
– Tudod, kinek a zenéjéből idézek [a mű negyedik tételében] az Intermezzo interrottó-ban? – kérdezte tőlem.
– Azt hittem, tudom, de tévedtem.
Bartók előbb megígértette velem, hogy amíg él, nem árulom el senkinek – amit én megtettem és meg is tartottam –, aztán elmondta, hogy egy kifacsart Sosztakovics-dallamot használt fel megszakító elemként.*
Ezzel a vallomással alighanem fölszakadt benne egy gát, mert utána megszabadult sok mindentől, ami már szemlátomást régóra nyomta a szívét. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy beszélt az érzéseiről, a csalódottságáról, amiért néhány zenemű – köztük Sosztakovics egyikmásik darabja – oly nagy és gyors elismerésben részesül, holott szerinte nem érdemli meg. Visszafogottan és önérzetesen fogalmazott, de nyilvánvaló volt, hogy fáj neki a műveit körülvevő érdektelenség. Az Intermezzo interrottó-ra visszatérve szomorkásán állapította meg:
– Hát, itt eresztettem ki a dühömet.
Lejegyezte: Doráti Antal (1906-1988), karmester
*Bartók Péter, a zeneszerző fia szerint az ötletet egy rádióadás adta, amelyet apja a Concerto komponálása idején hallgatott. A sugárzott mű Sosztakovics 7. Szimfóniája volt; ez késztette Bartókot arra, hogy Sosztakovics egyik jellegzetességét eltúlozva mutassa be a szóban forgó – de valójában Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjéből származó – dallamtöredéket. (A ford.)
