Naplójában Blaha Lujza bevallotta, hogy okkal volt babonás…
„Én azt hiszem, hogy mi színésznők kisebb-nagyobb mértékben valamennyien babonásak vagyunk. Sokan tagadják, de titokban azok. Én nem titkolom, ha kinevetnek is érette, bánom is én.
A napokban Kolozsváron vendégszerepeltem s a „Kékszakállú herceg” operettben léptem fel. Amint lejövök a hegyről, megbotlom és lebuktam. A közönség tapssal fogadott, persze azt hitték, ez nálam egy új alakítás, én meg szörnyen meg voltam rémülve, hogy mi fog érni, mert ez az én elesésem okvetlenül jelent valamit. Az átöltözködésnél ugyan siettettek, hogy a jelenésem következik, az öltöztetőnő meg csak ügyetlenkedett mellettem. Nem tudta vállamra feltűzni a virágot, kikaptam a kezéből a tűt és félkézzel amúgy istenigazában odaszúrtam a virágot. Egy kicsit fájt, mert úgy éreztem, hogy egy kicsit megszúrtam magamat, de oda se hederítettem, siettem a jelenésemre.
A felvonás vége felé éreztem, hogy a karom kezd nehezedni, fájni; hidegem is, melegem is lett egyszerre. Amint vége a felvonásnak, sietek öltözőmbe,’ nézem a karomat, hát egy jó darab húst is odaszúrtam a virághoz. A karom megdagadt, meg voltam rémülve, az orvos bekötözte és tovább játszottam, mosolyogtam.
De másnap nem bírtam fellépni, ápolni kellett a karomat.
Már most aztán ne adjon az ember a babonára: Tudtam, hogy érni fog valami, mert első belépésem a színpadra rosszul sikerült.”
Forrás: Blaha Lujza: Életem naplója
