Egy este, mikor mindenki a szalonba gyűlt, Liszt eljátszott egy Chopin-noktürnt, és nem állta meg, hogy néhány díszítést is ne rögtönözzön hozzá.
Chopin finom, intelligens arca – amelyen látszott, hogy nemrég még beteg volt – egyre feszültebb lett, aztán nem tudta tovább türtőztetni magát, és fagyosan így szólt:
– Drága barátom, ha már megtisztelsz azzal, hogy a művemet játszod, kérlek, játszd úgy, ahogy írva van, vagy sehogy.
– Akkor játszd el te! – állt fel Liszt a zongorától, kicsit sértődötten.
– Örömmel – mondta Chopin. Ebben a pillanatban egy lepke beleesett a lámpába, és kioltotta a lángot. Meg akarták gyújtani, de Chopin elhárította őket: – Ne, inkább oltsunk el minden lámpát! A hold fénye bőven elég lesz.
Azzal játszani kezdett, és vagy egy órán át rögtönzött. De micsoda improvizáció volt ez! Nem lehet leírni, mert Chopin bűvös ujjai olyan érzéseket keltettek, amelyeket szavakkal nem lehet kifejezni.
Amikor eljött a zongorától, a hallgatóság a könnyeivel küszködött. Liszt mélyen meg volt hatva, és így szólt Chopinhez, miközben átölelte:
– Igazad volt, barátom. A te műveiddel nem szabad önkényeskedni. Mindenki más csak elrontja őket, ha változtat rajtuk. Igazi költő vagy.
– Ugyan már – felelte Chopin vidáman. – Csak mindkettőnknek megvan a magunk stílusa.
