Ráth-Végh István szerint Jókai Mór a székely és csángó tájszólások között talált egy kedvesen zengő szót a táncra…
A szabadságharc után Jókai Mór fiatalos hévvel akarta kigyomlálni a magyar nyelvből az idegen dudvát. Székely és csángó tájszólások hajtásai között kertészkedve, talált egy kedvesen zengő szót a táncra. Legyen a neve „dali” – indítványozta. A bál pedig legyen „dalidó”. De a friss hajtás nem fogant meg. A dalidó „dáridó”-vá torzult, és duhaj mellékzöngéje miatt a báltermen kívül rekedt.
Egy lelkes nyelvkertészünk a magyar ősidőkbe rándult ki, s ott ráakadt a tánc eredeti nevére. A régi magyar nyelv „tobor” néven ismerte, innen eredt a férfias vitézi tánc, a hadi szolgálatra csábító „toborzó”.
Felfedezője átmerészkedett a nyelvújítás sikamlós talajára, s ott bizony úgy elcsúszott, mintha a bálterem simára kefélt padlójára tévedt volna. Szerkesztett egy kis báb tudósítást; ezzel azt akarta bizonyítani, milyen szépen hajlítható az új szó, akár a „toborló” táncosné dereka.
Így csengett az újszerű javallat:
„Tegnap az Európa szállodában fényes tobor-estély volt. A tobor-rendet valódi szakértők szerkesztették. A tőborda víg volt, jókedvünkben kivilágos-kivirradtig toborlottunk.”
Sajnos, a tőborda megmaradt bálnak. Hiába fűzte tovább nyelvészünk indítványait, senki sem mondta utána: „toborjunk egyet!” A táncmester is megmaradt táncmesternek, holott a javaslat szerint indokolt lett volna a „szobrász” mintájára átkeresztelni „tobrász” névre.
Forrás: Ráth-Végh István: Anekdoták, furcsaságok
