Hemingway Afrikában írt történeteit kiadója sohasem nevezte novellának, hanem mindig anekdotának, karcolatnak, mesének stb. Márpedig Hemingway mindig szívesen anekdotázott…
Afrikai utazásai során szódás whiskyt kortyolgatva Hemingway örömmel beszélgetett kísérőivel.
– „Felrúgjuk ezt az egészet – mondta Tata Sz. Ö. M.-nek és mindketten írók leszünk. Mondjon még egy anekdotát.
– Hallott már George Moore-ról?
– Az a fickó, aki azt írta, hogy „George Moore búcsúzik tőletek s rátok köszönti poharát?”
– Az.
– Mi van vele?
– Meghalt.
– Ez irtó lehangoló anekdota. Ennél maga sokkal jobbakat tud.
– Láttam egyszer egy könyvkereskedésben.
– Ez már jobb. Lám, hogy meg tudja eleveníteni őket.
– Egyszer meglátogattam Dublinban – mondta Sz. Ö. M. – Clara Dunn-nal.
– Mi történt?
– Nem volt otthon.
– Az istenit. Én mondom, az irodalmi élet az igazi – mondta Tata. – Nincsen párja.
– Utálom Clara Dunnt – mondtam.
– Én is – mondta Tata. – Mit írt?
– Leveleket – mondtam. – Ismeri Dos Passost?
– Sose hallottam róla.
– Ő meg én annak idején forró cseresznyepálinkát ittunk telente.
– Azután mi történt?
– Az emberek végül is tiltakoztak.
– Az egyetlen író, akivel találkoztam, Stewart Edward White volt – mondta Tata. – Végtelenül csodáltam az írásait. Fene jók, tudja. Aztán találkoztam vele. Nem tetszett nekem.
– Kezd rájönni – mondtam. – Látja. Nem olyan nagy boszorkányság az irodalmi anekdota.
– Miért nem tetszett? – kérdezte Sz. Ö. M.
– Meg kell mondanom? Nem teljes az anekdota? Az öregfiú is éppen így meséli el őket.
– Gyerünk, mondja el.
– Túlságosan adja a régi afrikánust. Nagy távolságokhoz szokott tekintet és más ilyesmi. Túl sok rohadt oroszlánt lőtt. Nem rendes dolog annyi oroszlánt lőni. Lóháton üldözni, igen. Ott nem lehet ilyen sokat ölni. Inkább az oroszlán öli meg az embert. Állati jó dolgokat ír a Saturday Evening Post-ba, arról a… hogy is hívják azt a pofát… Andy Burnettről. Ó, állati jó dolgokat. De azért nagyon megutáltam. Láttam Nairobiban azt a nagy távolságokhoz szokott tekintetét is. A legrégibb ruháját viselte a városban. Fene príma lövő, mindenki azt mondja.
– Hiszen maga kész irodalmi csibész – mondtam. – Ez aztán anekdota volt.
– Csudálatos előadó – mondta Sz. U. M. – sose eszünk már?
– Bizisten, azt hittem, ettünk – mondta Tata. – Az ember elkezdi ezeket az anekdotákat, és se vége, se hossza.”
Forrás: Ernest Hemingway: Afrikai vadásznapló
