Giotto di Bondone legendákkal övezett alak volt, mielőtt megbízhatóan körvonalazódott volna művészettörténeti jelentősége. A megújuló művészet atyja volt, forradalmár, aki megszabadította a festészetet középkori láncaitól.
Az avantgardista alkotó életének fontos állomásai maradtak homályban maradtak. Az itáliai kora reneszánsz egyik vezéregyénisége, Dante (1265- 1321), a korszak még jelentősebb embere dolce stil nuovo („édes új stílus”) meghatározással jellemezte, és a trecentót, legalábbis annak első felét „Giotto-korszaknak” nevezte el, tiszteletet adván ezzel a mindent homályba borító főszereplőnek…
A 16. században mindenekelőtt Vasari mesélt Giotto csodálóinak. Lelkesülten írt az Assisiben megtörtént forráscsodáról, a szomjas parasztról, aki a földre vetette magát és mohón szürcsölni kezdte volna a képen látott vizet. S ugyanettől a Vasaritól származik az anekdota, mely szerint Giotto mesterének, Cimabuénak egy festményére egy rovart pingált, ami olyan megtévesztően valódinak látszott, hogy Cimabue le akarta pöckölni; vagy arról, hogy Giotto körző helyett kézzel rajzolta a tökéletes kört.
