Jókai Mórról mondta nekem valaki, aki igen közel állott hozzá: „Dicsérjétek az öreg urat mindig valamivel. Nektek az semmi, de neki mindennapi öröm.” Vadnay Károly írónk is valahogy így gondolhatta…
Olyan, mintha mindig friss virágot tennétek az íróasztalára. Úgyis megérdemli, de azonfelül is a szeretet jelét látja benne. Körülbelül minden író ilyen, fiatal és öreg korában egyaránt. A közbeeső időről jobb nem beszélni.
Ilyen volt boldogult emlékű Vadnay Károlyunk is, akit a lefelé hajló korában írótársai ragaszkodásának jelei sokszor ellágyítottak.
Ötvenéves írói jubileuma alkalmával nagy ebéd volt tiszteletére a Hungáriában. És mert sokan szerették, csak úgy ömlött az üdvözlő távirat, levél, üzenet, tószt az egész ebéd alatt. Mivel közelében ültem, jói láttam, mi történt.
Hozták a levest … és egy csomó virágot, névjegyet, táviratot vele.
Következett a fogas tatármártással . . . és új táviratokkal, új virágokkal, új levelekkel.
Utána a párolt hús .. . ugyanazokkal.
A pecsenye . . . tósztokkal és válaszokkal.
És így tovább.
Az érdemes jubiláns nem bírt eleget válaszolni, köszönni és hálálkodni. A parfait, a tészta, a gyümölcs, a sajt már örömkönyek és ölelések közt zajlott le.
Vagy két órai tevékeny jubileum és pompás ebéd után többen hazafelé kísértük az örömtől ragyogó ünnepeltet.
Az Angol Királynő előtt egyszerre csak megáll:
− No gyerekek, ide bemegyünk ebédelni, mert itt még ilyenkor is adnak enni.
Elszörnyűködtünk. Hogyan; hiszen csak most fejeztük be az óriási ebédet és éppen az ő dicsőségére!
Vadnayn azonban kitört, amit két órán át fojtogatott magában:
– Az ám, ti! De engem nem hagytatok enni az egész ebéd alatt egy falatot se. Olyan éhes vagyok, mint valami juhászkutya. És nyomban jóízűen megette a maga jubileumi ebédjét egyedül.
Az anekdotát Kenedi Géza jegyezte le.
