Élete alkonyán úgy szólván az ország minden írni-olvasni tudó embere ismerte Jókai Mórt, ő pedig élvezte a népszerűséget.
Ha hajlott tartású, még mindig karcsú alakja feltűnt az utcán, rengetegen köszöntötték. Jókai Mór szerette, ha felismerik, élvezte a népszerűséget. Mosolygott ibolyakék szeme, meglengette kalapját, kedvesen integetett. Voltak futó ismeretségei, amelyek évekig tartottak.
Egy jó kiállású, zömök, idősebb polgáremberrel hosszú ideje köszönő és kézfogó viszonyban állt. Egy alkalommal kissé hosszabban rázogatta a kezét, és valamit már mondani is kellett:
– Hogy is hívják uraságodat? – kérdezte az író, mintha hirtelen elfelejtette volna a nevét.
– Szabó Mihály vagyok – mondta az ismeretlen ismerős. – Odaát lakom a nagy, sárga házban. Azért is találkozunk olyan gyakran, mert uraságod meg, látom, itt szemben lakik…
Jókai bólogatott:
– Ejnye, ejnye, öreg ember vén feje… Persze, hogy Szabó Mihály. Hogy is kérdezhettem ilyet…?
Már nyújtotta kezét búcsúparolára, de Szabó Mihály uramnak is volt valami kérdeznivalója.
– Ha meg nem sértem uraságodat – szólott húzódozva. -, tessék már megmondani: hát az urat, hogy hívják?
