Játék. A „halandzsa”, a „kicsoda-micsoda?”, a „sátidrof”, az „eszperente”, az „intarzia” és a betűvel, szóval, számmal, rímmel, névvel való agytorna sok más változata – ez mind Karinthy ötlete, találmánya, szórakozása és olykor pénzforrása is volt. Egy alkalommal művész-írótársaság gyűlt össze játszani, a vendégek között volt József Attila is.
József Attila tehetsége, furcsa egyénisége, „másfajta raj” sok sajátos jele bujtogatta Karinthy Frigyes emberi és költői jelenségek iránt fogékony fantáziáját. Kíváncsi volt a fiatal költőre, aki nem evett, nem ivott, ernyedten üldögélt a szófán, mire Karinthy ellenállhatatlan ingert érzett, hogy a már-már beteges közönyéből felrázza.
– Figyelem! – szólt a társasághoz. – Új játék következik. A neve: „ki miben?” A játékszabályok a következők: mondok néhány verssort, s akire rámutatok, annak ki kell találnia, hogy az idézetet ki írta és miben fordul elő. Mindenki addig felelhet, amíg bele nem sül. Aki három kérdést egymás után hibátlanul megfejt, azt kinevezem az összes verstudományok tudorának. Indulhatunk!
És ezzel Karinthy szavalni kezdett:
„… ha napjaid elhaladnak,
Maradsz magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei…”
Hirtelen abbahagyta, s rámutatott a maga elé meredő József Attilára:
– Attila, ki írta? Miben?
A költő meg se rebbentette a szemét:
– Petőfi – felelte csendesen. – A Felhők huszon… huszonharmadik verse…
– Brávó! – tapsoltak a többiek, de Karinthy nem hagyott pihenőt: „Legörömestebb útfélen tanyáz – hol fogadó van vagy más efféle ház –, és, mint jámbor apáink régen kapva kaptak az új vendégen”
Széles gesztussal József Attila felé bökött:
– Méltóztassál parancsolni!
– A poloska, Arany János makámája – mondta felderengő mosollyal a költő.
A siker egyre zajosabb lett. Karinthy pedig azonnal folytatta:
„A parton vándor tanácstalan áll.
Kémlő szeme bárhova lásson,
Riadót bármerre kiáltson”
A társaság feszülten figyelt. Heltai füstkarikákat eregetett, Major Tamás pedig behunyt szemmel idézte vissza az elhangzott sorokat, úgy tűnt: már rémlik neki valami.
József Attila azonban teljesen felélénkült. „…mely a bősz habon átvisz – S tengerré széled az árvíz…” – ismételgette a strófa végét, és fejcsóválva fintorgott:
– Mi az, hogy „tengerré széled az árvíz”? Az árvíz nem széled, az árvíz dagad, árad, terjed, özönlik. Lapos, fakó ez a szöveg.
– Nem bírálatot kértem fiatalember, hanem megfejtést! – csattogott szigorúan Karinthy, miközben mosolyogva incselkedett. – Egész jó vers ez! Gyerünk, gyerünk!
– „Kein Schiffer lenket die Fähre, – Und der wilde Strom wird zum Meere” – szólalt meg bólintva József Attila.
– Na, mi az? – kérdezte Karinthy alig leplezett izgalommal. – Még mindig nincs meg?
– De megvan – nevetett Attila. – Éppen most fordítom vissza az eredetire. Schiller, címe: Die Bürgschaft. Visszafordítom, ámbár a magyar vers hamis. A német egészen más:
„Und trostlos irrt er an Ufers Rand:
Wie weit er auch spähet und blicket
Und die Stimme, die rufende, schicket.
Da stößet kein Nachen vom sichern Strand,
Der ihn setze an das gewünschte Land,”
– Igen! Vagy Dóczy Lajos fordításában: A kezesség – pecsételte meg a győzelmet Karinthy. – Pótoljuk, amit a szegedi egyetem elmulasztott. Éljen doktor József Attila!
