Királyhegyi Pál Amerikában számos kalandot megélt. Még japán nyelvet is tanított…
Annyi interjút csináltak Királyhegyi Pállal, hogy végül úgy döntött utánozni fogja a riportereket, és őszinte beszélgetésbe kezd – önmagával…
– Az írógépjavításon kívül milyen foglalkozásokat űzött?
– Voltam színésznő, nyúlgyári munkás (mert minden szőrme nyúl, csak befestik), liftesfiú, bankár, japántanár és önkéntes mezőgazdasági dolgozó.
– Japánt hogy tanított?
– Bejött a Paramounthoz egy milliomos, és kérdezte, hogy magyar vagyok-e? Mondtam, igen. Hát ez remek – áradozott -, mert van egy kisfiam, akit meg kell tanítani japánul. Akkor tudtam meg, hogy a magyar és a japán az egy nyelv. Eleinte szabadkoztam, de olyan mérhetetlen pénzt kínált, hogy végül elvállaltam. Gondoltam, mindennap megtanulom a leckét előre. Kiderült, hogy semmi pénzért sem lehet japán-angol könyvet vagy szótárt kapni. Nem estem kétségbe, olyan mindegy a gyereknek, majd megtanítom magyarul. Hat hónap alatt a gyerek jobban tudott magyarul, mint én, kezicsókolom Pali bácsi-val köszönt, és minden remekül ment. Egy szép napon a papa ragyogva jelentette be, hogy egy japán úr jön nemsokára, s akkor japánul fogunk hármasban beszélgetni. Gyorsan kiszámítottam, hány évi börtön ez, csalás, megtévesztés, és nem mertem hátranézni. Nyílt az ajtó, bejött valaki, a gyerek odarohant, kezicsókolom, bácsi… És hallom, amint a japán úr megszólal: Az isten áldjon meg, édes fiam. A japán urat Molnár Bélának hívták, és akkor érkezett Tokióból.
Forrás: Királyhegyi Pál: Ami sürgős, az ráér
