„Hála Istennek, nem is a versekből kellett megélnem…”
Különös miliőben zajlott le ez a beszélgetés: Kosztolányi Dezső fogorvosánál. Tulajdonképpen nem is fogfájás, hanem valami költőinek látszó betegség vitte a nagy lírikust erre a helyre: dentin érzékenységben szenved. Furcsa fájdalom az, amely látszólag ok nélkül lepi meg az egészséges fogakat és aztán ok nélkül múlik el.
Kosztolányi Dezső kerül sorra. A kezelés megszakítja a költői beszélgetést – s amikor mosolyogva visszajön, már vidámabb kérdésekre felel.
– Legrégibb versem A lámpafény. Legújabb A hajnali részegség című nagy vers (hosszú vers – javítja ki szerényen). Benne van a kötetben az Ilona című versem, amit annyian ismernek. Egy délutánon, különböző formákban mondogattam feleségemnek nevét – és egyszerre csak azt vettem észre, hogy kész a vers. Azonnal lejegyeztem, még pedig gyorsírással. Mindig gyorsírással szoktam jegyezni. Azt hiszem sohasem felejtem el azt a tízezer „je,lényt”?, amit diákkoromban megtanultam.
– Az első tiszteletdíj, amit kaptam, a Figyelőtől, a Nyugat elődjétől, Fenyő Miksától jött. Tíz aranykorona volt. A legnagyobb tiszteletdíjat Tömeg című versemért kaptam. Ódry Árpád szavalta egy mozi megnyitásán. Tréfából kiszámítottuk, hogy minden betűjére, még az a betűkre is, mai érték szerint legalább negyven pengő esett.
Ez természetesen nagy kivétel. A verseket általában úgy tekintheti az ember, mint szellemi fényűzést: nem érdekli, hogy mit kap érte. Hála Istennek, nem is a versekből kellett megélnem.
Pán Imre
Forrás: Pán Imre, Színházi Élet, 1935. április 21-27.
