Mikes Kelemen a „csalárdságon” is tudott nevetni…
Egykor egy pappal messzi kimentem sétálni, aki tudott törökül. Egy híd mellett leülve egy dervist találtunk. A dervis felkél, hozzám jõ, azt kérdi tõlem, ha van-e pénz nálam! Egy polturát akarok neki adni alamizsnában; el nem veszi, hanem azt mondja, hogy adjak neki egy irlotot (ezüst pénz), mert õ azzal nagy szerencsét és áldást fog reánk mondani.
Adok neki egy irlotot, amely harminc poltura; a dervis elveszi; én megkérdem ha visszaadja-é? Ígéri, hogy visszaadja. Azután elkezdi a rettentõ sok áldást, az irlotot pedig szüntelen az orcájához köszörülte.
Látta, hogy nehezen várjuk végit a sok berhitélésinek, õ is már elfáradott volt – elhagyja. Akkor a páter kéri vissza az irlotot. A dervis azt feleli:
– Várjatok, mert még a java hátra vagyon az áldásnak!
Ujonában elkezdi a sok zûrzavart áldást, és akkor az irlotot csak a szakállához súrolja. Azt is elvégezvén, a páter kéri vissza az irlotot. A dervis azt feleli, hogy:
– Gondoljátok meg, hogy az az irlot egy hitetlennek erszényében visszamégyen, a már az én szent szakállamhoz ért, azt vissza nem adhatom.
Nem lehetett nem nevetni csalárdságát; õ is nevette, mint reá vitt.
Forrás: Mikes Kelemen Báró Huszár Józsefhez írott levelébõl
