Mednyánszky László, a híres festő mindenét elosztogatta, és nagyon elhanyagolta a külsejét. Egyszer, mikor már hónapokon át rongyos cipőben szaladgált, rávette Farkas István, hogy jöjjön vele cipészhez.
Ki kellett keresni a város legsötétebb, piszkos boltocskáját, a Király utcában. Világos, elegáns üzletbe, vendéglőbe nem volt az a földi hatalom, ami bevitte volna.
Farkas tolmácsolta Mednyánszky óhaját: cúgos cipő, jó nagy.
A kisasszony felhúzott egyet a lábára. Mednyánszky boldogan, hogy ily gyorsan átesett a rettenetes problémán, nagyszerűnek találta és sietett ki a boltból.
De pár lépés múlva mind szelídebben mosolygott, szórakozottan, ábrándosan nézett jobbra-balra – egyszerre a zsebébe nyúlt, hirtelen mozdulattal igazított egyet a cipőjén, azután megkönnyebbülten felsóhajtott és elragadtatva kiáltotta: „Milyen jó is ez a cipő!”
Farkas István rosszat sejtve lenézett a „nagyszerű cipőre’’. Uram Isten! Mit látott! A cipőből büszkén ragyogott ki a fehér harisnya… „Tudod, barátom, kicsit szorított, hát fölvágtam – de ez semmi, azért mondhatom, kitűnő cipő…
Forrás: Fesztyné: Akik elmentek.
